A találmányok körében sok esetben egyértelmű a feltaláló személye, jónéhány esetben komoly vita és jogi huzavona után lehet csak kideríteni, kié is egy találmány elsőbbsége – és vannak olyan esetek, amikor a világ egészen más személyt gondol egy találmány szellemi atyjának, mint aki azt valóban feltalálta. A mai megemlékezésünk a legutóbbi kategóriába tartozott egészen az ezredfordulóig és csak 25 éve indult meg Tihanyi Kálmán érdemeinek a helyretétele nem kis mértékben lányának, Tihanyi Glass Katalinnak az áldozatos kutatómunkája nyomán. A mostani, 125 éves születésnapi megemlékezésben megismerkedhetünk Tihanyi Kálmán életével, találmányai egy részével – és azzal a csavaros történettel, ahogy Tihanyi szabadalmi eredményeit megpróbálták eltulajdonítani.

Tihanyi Kálmán 1897. április 28-án született Üzbégen, egy Nyitrától északkeletre fekvő községben. A pozsonyi Elektrotechnikai Szakiskola befejezése után már Vácott érettségizett 1915-ben, de előtte már 1913-ban benyújtotta első szabadalmi kérelmét az utcai világítás drótnélküli kapcsolására vonatkozóan, melyet egy bécsi cég meg is vásárolt. A további életét is a feltalálói lét határozta meg, bárhová is vetette a sors. Tihanyit szinte minden érdekelte, s mindenhez volt valami olyan gondolata, amiből újítás vagy találmány nőhetett ki. Gondolatait egy noteszben gyűjtötte, melyet a Magyar Tudományos Akadémia kézirattára őriz, s ebből tudjuk, mivel foglalkozott fiatal éveiben. Található itt vonatok összeütközését elhárító berendezés, hidrogén-oxigén motor, automatikus fénymérő és megvilágítás-beállító fényképezőgépekhez, rugók helyettesítése légüres térrel, hősugárzás újrafelhasználása izzólámpáknál, összegyűjtött napfény és még sok más gondolat. 1916-ban bevonult a hadseregbe, ahol rövidesen a pulai hadikikötőben rádiómérnökként tevékenykedett és itt is két találmánnyal jeleskedett. Ezeket – a szárazföldi aknákra vonatkozó találmányát és egy aknazárat, amely megakadályozza a haditengerészetnél használatos aknák idő előtti felrobbanását – el is adta a hadseregnek. Feljegyzései szerint itt kezdett el foglalkozni a televízió gondolatával is. Később a magyar királyi József Műszaki Egyetem hallgatója lett, ahol a találmányainak a jövedelméből nem csak a saját fenntartását, hanem özvegy édesanyjának és kilenc testvérének a támogatását is fedezni tudta.

1924-re jutott el odáig, hogy összeállt a fejében a televízió lehetséges elvi megoldása és közel egy éves kísérletezés után a Nemzeti Újság 1925. május 3-i, vasárnapi számában a Tudomány rovatban „Az elektronikus távolbavetítésről” címmel írt cikkében foglalta össze az elképzeléseit. Ebben világosan leírta, hogy az elektronikus képátvitelre tett korábbi kísérletek azért nem alkalmasak a „távolbavetítésre”, mert a fényintenzitást szeléncellák segítségével valósították meg, aminek a tehetetlensége alkalmatlan a jó felbontású mozgókép átvitelére. Hivatkozott Korn telefotográf készülékére, mely egy 10 ezer képelemből álló arcképet csak 12 perc alatt tudott szeléncellával továbbítani, amit aztán egy ügyes megoldással 6 percre tudott lecsökkenteni, de ez is 0,03 másodperces képelemenkénti továbbítást adott. Ugyanakkor számításai szerint a mozgókép átviteléhez legalább 15 képet kell átvinni másodpercenként, azaz 150 ezer képelemet kellene továbbítani egy másodperc alatt. Erre a szelén teljesen alkalmatlan. Ahogy azonban a cikk végén írja:

„E sorok írója … beható kísérletei közben rábukkant egy új fizikai tüneményre, melynél az optikai hatás az elektromos hatással csaknem egyidejű. A két effektus közt eltolódás műszereinkkel nem is volt észlelhető, azonban Maxwellnek egy rokontüneménynél végzett számításai alapján mégis lehetséges, hogy van 400 milliomod sec.-nyi eltolódás. Ez azt jelenti, hogy ezen jelenség nemcsak a kívánatos 1/150 000 sec.-nyi, hanem  1/400 000 000 sec.nyi változásokat is tud követni.”

Természetesen Tihanyi ebben a nem egészen három hasábos cikkben nem írta le, hogy mi is ez a fizikai tünemény, de utalt rá, hogy a szabadalmi védelemre való bejelentés után a készülék kidolgozása folyamatban van.

Tihanyi Kálmán az erre vonatkozó első szabadalmát 1926. március 20-án nyújtotta be, ahol a Radioszkóp nevű találmány leírásánál kiderül, hogy a töltéstárolás elve volt a fizikai tünemény. Ebben a szabadalomban már a tároló technológiára vonatkozó jellemző elemek nagy része megtalálható: a katódsugár koncentrálása mágneses vagy elektrosztatikus módszerrel, a csillámlemez szigetelő használata, a töltéstárolás elvének alkalmazása az adónál, de a vevőnél is, az elektromos képerősítő, a teljes képperiódus alatti folyamatos elektronemisszió, valamint a töltések közös anódlemezen történő felhalmozása és tárolása, valamint a színes képátvitel több megoldása is. Ami még a későbbi, kiforrott megoldásához képest hiányzott, az a kamera képbontó része, ami még itt egymástól elszigetelt fényérzékelőkből állt.

Ahogy a Nemzeti Újságban megjelent cikkében ígérte, rögtön meg is kezdte a találmány megvalósítását. Hamar ráébredt azonban, hogy az elgondolások kivitelezéséhez laboratórium kell, s olyan háttér, melyet csak egy nagy cég tud megteremteni. A József Műszaki Egyetem professzora, Pöschl Imre ajánlatára Kornfeld Móric báró, a Ganz-Danubius Rt. vezérigazgatója Tihanyit Bécsbe küldte, ahol dr. Schweiger, a Radio Wien AG igazgatója megvizsgálta a találmányt és felajánlotta az osztrák rádió laboratóriumát a kísérletezéshez, majd beajánlotta Tihanyit a Telefunken igazgatójához, Arco grófhoz is. 1928-ban kiutazott Berlinbe, s közben itthon is, Németországban is szabadalmaztatta készülékének végleges kiérlelt terveit. Ebben már a képoldali letapogatás elve és a képcsőben kialakítandó extrém vákuum gondolata is megjelent. Az 1928 nyarán beadott szabadalmak rendkívül alaposak és gondolatgazdagok voltak: a szabadalomnak 127 (!) igénypontja van és csak a rajzok 10 oldalt tesznek ki benne. Az angol és az amerikai Szabadalmi Hivatal ragaszkodott is hozzá, hogy Tihanyi bontsa szét a szabadalmat öt-hat találmányra, mert ezt a szokatlanul sok újdonságot nem képesek egy szabadalmi leírásként kezelni. Az 1928-as szabadalmi leírásban olyan előremutató elképzeléseket vázolt Tihanyi, melyek közül néhánynak a gyakorlati megvalósítására csak húsz-huszonöt év múlva került sor.

A berlini tárgyalások azonban felemás módon alakultak. A Telefunken, a Siemens és még néhány cég vezetése lelkesen fogadta az újdonságot, de végül mégsem sikerült áttörést elérnie Tihanyinak, mert a laboratóriumok konzervatívabb gondolkodású szakemberei a mechanikus televízió továbbfejlesztését tartották biztosabb befektetésnek a számukra bizonytalan újdonsággal szemben. 1929 végéig ugyan Berlinben maradt, mert a Siemensnél elvállalt egy konzultánsi feladatot August Karolus készülékének a fejlesztési munkáiban, de a Radioszkóp megvalósításával nem jutott előbbre.

Közben újabb gondolatok is foglalkoztatták, mert a televízió katonai alkalmazásait is átgondolta. A légitorpedók vezérlésében, a tankok, ágyúk és teleszkópok irányításában is létjogosultnak látta a televízió alkalmazását és erre vonatkozóan 1929-ben szabadalmat is benyújtott. Itt sikerült is a prototípus kidolgozására szerződést kötnie az angol Légügyi Minisztériummal, így Londonban folytatta tevékenységét. Két év után átköltözött Genovába, ahol az olasz kormánnyal kötött szerződése szerint fotocellás fényszóróirányító berendezést fejlesztett ki. Ennek a munkának éppen a végére ért, amikor levelet kapott Amerikából, az RCA-tól, melyből kiderült, hogy erősen érdeklődnek a televízióval kapcsolatos találmánya iránt.

Az érdekődés hátterének a megértéséhez tudni kell, hogy a Radio Corporation of America, azaz az RCA a hírnevét és gazdagságát azzal alapozta meg, hogy alelnöke és vezérigazgatója, David Sarnoff egy igen széles szabadalmi portfóliót alakított ki, aminek következtében szinte minden cég, aki rádiót akart gyártani, royalty-t (jogdíjat) volt kénytelen fizetni az RCA-nak. A szabadalmak azonban már közel voltak ahhoz, hogy lejárjon védettségük, Sarnoff tehát újabb szabadalmakat igyekezett megszerezni a kényelmes helyzet meghosszabbítására. A korai kísérleteket látva azonban ráébredt, hogy az igazi lehetőség már nem a rádió, hanem a televízió megvalósításában rejlik. Elkezdte tehát keresni a feladat megoldására alkalmas személyeket. Így került az RCA-hoz Vlagyimir K. Zworykin, aki előzőleg a Westinghouse alkalmazásában foglalkozott a távolbalátó fejlesztésével és első szabadalmát ebben a témában 1923. december 29-én nyújtotta be. A két évvel később megvalósított készülékkel megjelenítette ugyan egy 'X' jel sziluettjét, de a Westinghouse vezetése nem látta értelmét a kutatómunka folytatásának.

Ekkor Zworykin az RCA-nál folytatta a televízióval kapcsolatos munkáit, de nem sikerült értékelhető eredményeket elérnie. Időközben Tihanyi angol és francia szabadalmai is bejegyzésre kerültek, a teljes francia szabadalom pedig 1930. február 12-én nyilvánosan meg is jelent, benne a töltéstárolás elvével. Ez késztette David Sarnoffot arra, hogy felvegye a kapcsolatot Tihanyival. Közben Zworykin 1930. május elsején és július 17-én benyújtott egy-egy szabadalmat, melyben már kísérletet tett a töltéstárolás elvének alkalmazására. Az RCA meg is kezdte a berendezések fejlesztését, de nem sikerült használható eredményre jutniuk. Ekkor döntöttek úgy, hogy Tihanyi szabadalmaival folytatják a munkát. Közben a washingtoni Szabadalmi Hivatal több alapvető igénypontban elutasította Zworykin bejelentéseit, mivel azok ütköztek Tihanyi korábbi szabadalmi igénypontjaival. Nem is maradt tehát más lehetősége az RCA-nak, mint tárgyalni Tihanyival.

A tárgyalások után az RCA megkezdte a berendezés kifejlesztését, mellyel 1931 nyarán máris bíztató eredményeket értek el. 1931. október 23-án elkészült az első végleges adócső, aminek az Ikonoscope nevet adták. Hosszas tárgyalások után az RCA 1934-ben megvásárolta Tihanyi szabadalmait, így már semmi nem állt az útjában annak, hogy meginduljon a korszerű, katódsugárcsöves televízió gyártásra is alkalmas változatának a kifejlesztése.

Az ikonoszkóp lelke egy fotoraszter, mely felépítését tekintve egy csillámlemez, melynek egyik oldala vezető fémréteggel van bevonva, a másik oldala pedig olyan anyaggal, amelyik fény hatására elektronokat bocsát ki magából. Ez a réteg azonban nem összefüggő, hanem egymástól elszigetelt, mozaikszerűen elrendezett kis elemekből áll. A kamera objektívje erre a lapra képezi le az átviendő képet. Ha egy ilyen elemet fény ér, akkor abból a ráeső fény intenzitásával arányosan elektronok lépnek ki és azok a hátsó lemezen felhalmozódnak a két letapogatás közötti időben. A lemezen tehát kialakul a rávetített kép elektromos másolata. Lényegében ez a töltéstárolás elve.

Ha most ezt a katódsugárcsőbe zárt lemezt a katódsugárral letapogatjuk, akkor annak negatív töltése egymás után kisüti az elemi kondenzátorokat, s mivel ezek fegyverzete – a szigetelőlap fémbevonata – közös, erről az egyes képelemek egymás utáni feszültsége, a tulajdonképpeni képjel elvezethető.

Tihanyi a sikeres amerikai szerződés és az itáliai és angol munkáit is elvégezve 1934-ben hazatért Magyarországra. 1935-ben ismét felkereste az RCA Budapesten és felújították a korábbi megegyezéseket. Az RCA 1935. március 13-án védjegyeztette az Iconoscope márkanevet, amihez lehet, hogy Tihanyi is hozzájárult, erre csak közvetett bizonyítékok vannak, de ekkor még nem tudott róla, hogy Zworykin egy 1934. januári cikkében már ezen a néven ismertette a kameracsövet és burkoltan azt állította, hogy ez az ő 1923-as szabadalma alapján került kifejlesztésre. Tihanyi később még két további televíziós szabadalmát is jóhiszeműen az RCA-nak ajánlotta fel, miközben Amerikában Zworykin már egyre inkább a saját találmányaként állította be az Iconoscope-ot.

Ez az iparjogvédelmi csúsztatás Tihanyinak csak 1937-ben tűnt fel, amikor már újra Berlinben lakott, ahová 1936-ban tért vissza. A Telefunken ugyanis messze a legjobban szerepelt az ikonoszkóp prototípusával a Berlini Olimpiai Játékok alatt, ahol több különböző rendszerű kamera közvetítette az eseményeket. Ott volt Farnsworth kamerája is és Karolus berendezése is, de az Iconoscope nagyságrendekkel jobb képet tudott közvetíteni. Itt érték el azok a szállongó hírek, hogy találmányát egyre többen Zworykinnak tulajdonítják. Ennek hatására az 1937. szeptember 13-án szabadalmaztatott új képcsövét már nem ajánlotta fel az RCA-nak, azt a Fernseh AG vásárolta meg. Az 1938 nyarán Tihanyi szabadalma alapján elkészített képcső olyan sikeres lett, hogy a Birodalmi Postaminisztérium erre alapozva elrendelte egy szabvány vevőkészülék kidolgozását a Fernseh AG és öt másik vállalat részvételével. Eközben egyre többet hallotta az addig csak szórványos hírt, hogy Zworykin a katódsugaras képcső megalkotója. Megpróbált ellenpropagandát kifejteni a hírekkel szemben, de hamar ráébredt, hogy itt már jogi úton kell az elsőbbségét igazolnia. Ebben azonban megakadályozta a háború kitörése, így ezt kénytelen volt későbbre halasztani.

Időközben továbbgondolta a televízió gyakorlati megoldását és eljutott ahhoz a gondolathoz is, hogy a képernyőben az egyes képpontok megjelenítését ionizált gázkisülések is megjeleníthetik és ekkor már nem is szükséges a katódsugárcső, egész lapos képernyőket lehetne készíteni. Ezt egy 1936-os szabadalmában fejtette ki, ennek a szabadalomnak a kézirata „Távolbalátó készülék futó kisülési fényponttal” címmel az MTA kézirattárában ma is megtalálható. Gyakorlati kidolgozását szintén a háború akadályozta meg, de ezzel a mai plazmatelevíziók alapgondolatáig is eljutott.

1940 nyarán ismét hazatért, ekkor már az akusztikai sugárvető tervein dolgozott és megállapodást kötött a megvalósítására a Legfelsőbb Haditechnikai Tanács jóváhagyása mellett. Eredetileg ezt a találmányát békés célokra szánta, azzal a gondolattal, hogy ultrahangok koncentrált kisugárzásával esőt lehet kelteni illetve irtani lehet a tömeges kártevőket pl. sáskajárás esetén. Most viszont a fegyverként való alkalmazása került előtérbe. Nekilátott a munka szervezésének és két laboratóriumot állított fel 1941 végére, miközben a konstrukciós rajzok is elkészültek. A TVR kódnevű kísérleteket értelemszerűen a legnagyobb titok övezte, hiszen ígéretes fegyverről volt szó. Éppen ezért néhány nagyobb elem gyártásán kívül – amik a Ganz és Láng gyárban készültek – minden mást, többek között a 2 méter átmérőjű parabolatükröt is maguk gyártottak. A fejlesztést maga a kormányzó is sürgette és állandóan figyelmeztette Tihanyit, vigyázzon, kit vesz maga mellé, mert sok a megbízhatatlan ember.

1943 őszére a helyzet már egészen feszültté vált, ekkor már az is kétségtelen volt Tihanyi számára, hogy ő is megfigyelés alatt áll. Nyilván ekkor már tudtak Bajcsy-Zsilinszky Endrével és körével való rendszeres találkozásiról is a bölcsek asztalánál. Azt is látta, hogy a találmánya már a németek számára fontos, nem a magyar érdekeket fogja szolgálni. Ezt felismerve, a lázas igyekvés látszatát fenntartva késleltetni igyekezett a munkák előrehaladását. Közben barátaival megkezdte egy u.n. nemzetmentő sajtószolgálat megszervezését azzal a gondolattal, hogy a háború után fel lehessen tárni a világ közvéleménye előtt a fenyegetéseket bizonyító iratokat, tanúvallomásokat. 

Hogy ezért vagy ettől függetlenül az állandó bizalmatlanság következményeként történt, azt nem tudjuk, de 1944. április 5-én Tihanyit és több munkatársát is letartóztatták. Öt hónapnyi vizsgálat után sem tudták azonban a hűtlenséget rábizonyítani, így szabadon engedték. Ekkor már – Szálasi hatalomra jutása után – illegalitásba kényszerült.

Miután véget ért a háború, Tihanyi folytatta a napi 16-17 órás munkatempóját, bár egészsége ekkorra már eléggé leromlott. Az akusztikai sugárvetőnek – melynek békés célú felhasználása volt az eredeti célja – csak a nyomait találta meg, maga a szinte kész berendezés teljesen eltűnt vagy megsemmisült. Ezért más újításait vette elő s közben megpróbált lépéseket tenni egy hazai televíziós társaság alapítására is. Mivel itt érzékelte, hogy a javaslata túl korai, így a Földtani Intézet igazgatójával ifj. Lóczy Lajossal egy aranycentrifugára vonatkozó találmányának a kidolgozásához kezdett hozzá. 1946 telén azonban szervezete jelezte, hogy nem bírja a megterhelést és szívrohamot kapott. Ezt még túlélte, de a második roham, mely Budapesten 1947. február 26-án támadta meg a szervezetét, már véget vetett az életének.

Epilógus

Ezzel itt le is zárhatnánk Tihanyi Kálmán életének a bemutatását, sommázva, hogy a korai halála megakadályozta abban, hogy jogi úton rendezze szabadalmi elsőbbségét Zworykinnal szemben. Ezért a szakmai világ is sokáig abban a hiszemben írt és kommunikált, hogy a korszerű, katódsugárcsöves televízió feltalálója Vlagyimir Zworykin. Hogy kiderült, hogy ez mégsem így történt, az Tihanyi Kálmán lányának, Tihanyi Glass Katalinnak, a HTE tiszteletbeli tagjának köszönhető. Tihanyi Katalin ugyanis – aki Amerikában töltötte élete nagy részét és csak a kilencvenes években települt vissza Magyarországra – édesapja jegyzeteinek és szabadalmi leírásainak a birtokában szembeszállt a világgal. Megpróbálta minden nemzetközi fórumon és hazai szervezetben elérni, hogy a szabadalmak alapján nyilvánvaló tudománytörténeti hamisítást helyrehozza. Sziszifuszi munkájának az eredménye lassan, de egyre erőteljesebben megmutatkozik. A Smithsonian Institution már a kétezres évek elején megértette a tiltakozást és az általuk működtetett múzeumban lecserélték a katódsugaras televízióra vonatkozó anyagaikat, ott már Tihanyi Kálmán a feltaláló. Szívós munkával sikerült azt is elérnie, hogy az Unesco 2001. szeptember 4-én beiktatta Tihanyi Kálmán 1926-os Radioszkóp szabadalmát az egyetemes jelentőségű dokumentumok közé „A világ emlékezete program” keretében. Lassan tehát helyére kerül a 125 éve született feltaláló legnagyobb alkotása.

dr. Bartolits István