A 19. század második fele bőven adott feltalálókat a világnak, hiszen az elektronikus távközlés ekkor kezdte meg a fejlődését és hozta egyre-másra az újdonságokat. Most ismét egy olyan feltalálóra emlékezünk, aki kifogyhatatlan volt az ötletekben, mindenben észrevette, hol lehet rajta még javítani – és ezt rögtön meg is próbálta kivitelezni, többnyire sikerrel. Nevét talán kevéssé ismerjük, mint ahogy megérdemelné, így most ismerkedjünk meg néhány találmányával és annak kacifántos életútjával a 170. születésnapja alkalmából.

Emile Berliner 1851. május 20-án született Hannoverben, a német birodalom hannoveri királyságában. Apja, Samuel Berliner textilkereskedő volt és a zsidó család 12 gyermeke közül a negyedik volt Emil – akkor még ezen a keresztnéven. A család Wolfenbüttelben élt, Hannovertől délkeletre mintegy 70 km-re. Iskoláit is itt végezte, a wolfenbütteli Samson-Schule zsidó iskolában. Apja Emilt is kereskedőnek szánta, így iskolái után könyvelőként járult hozzá a család megélhetéséhez, de ő szívesebben foglalkozott új dolgok kitalálásával és inkább technikai érzéke volt. Az 1866-os osztrák-porosz konfliktusban azonban a hannoveri királyságot annektálta Poroszország, ami a zsidó közösségek hosszabb nyugalmas életére negatív hatással volt. Ez már feszültté tette a Berliner család helyzetét, de végül is Wolfenbüttelben maradtak.  Amikor viszont 1870-ben kitört a francia-porosz háború, az Emil Berlinernek magadta a végső lökést. A besorozást elkerülendő, az Egyesült Államokba emigrált és apja egyik barátjának, Nathan Gotthelfnek a washingtoni boltjában lett eladó. Egyik első dolga volt, hogy a keresztnevét Emil-ről Emile-re módosíttatta, mintegy egyértelmű jeleként annak, hogy itt kíván karriert építeni. Washingtonban töltött időszaka alatt megtanult zongorázni és hegedülni is. Később New Yorkba ment, ahol nappal újságkihordásból és palackmosásból tartotta fenn magát, de este a Cooper Union Intézet díjmentes esti kurzusait hallgatta és késő éjszakáig az Intézet könyvtárában a fizikát és az elektromosság újdonságait tanulmányozta. Kiválóan megtanult angolul is és mikor visszatért Washingtonba, elindította az amerikai állampolgársága megszerzését is.

1876-ban eljutott hozzá a hír, hogy Alexander Graham Bell feltalálta a telefont, amit maga is kipróbált. A berendezés leggyengébb részének a folyadékos mikrofont tartotta, ami helyett nekiállt valami használhatóbb megoldást kitalálni. Berliner megoldása hasonló gondolaton alapult, mint David Edward Hughes szénmikrofonja, azaz hogy a szénalapú érintkezők ellenállása megváltozik a nyomás hatására, azonban egy ügyes technikai megoldással jobb minőségű mikrofont hozott létre. Berliner egy köralakú membránt használt, melynek a közepére egy korong alakú szénérintkezőt rögzített. A másik, csúcsos kiképzésű szénérintkezőt egy csuklós fémfoglalat szorította neki a szénkorongnak. A mikrofont egy fémházba építette be és a membrán pedig egy gumigyűrűvel illeszkedett a fémház pereméhez. Amikor a mikrofonra valaki rábeszélt, akkor a membrán átvette a hangrezgéseket s ennek ritmusában a szénkorong és a csúcsos szénérintkező közötti nyomás állandóan változott. A mikrofont egy áramkörbe bekapcsolva a hangrezgések elektronikus jelekké alakultak.

Emile Berliner nagyon hamar lépett a szabadalmi hivatal felé is. Már 1877. április 14-én benyújtott egy caveat-et, amit már maga írt meg angolul. Azt azonban hamar felismerte, hogy a szabadalmi beadványhoz már jobb, ha keres egy szabadalmi ügyvédet, így az 1877. június 4-én benyújtott szabadalmi kérelem összeállításában már James L. Norris volt a segítségére. Időközben Berliner a találmányt kiegészítette egy Rühmkorff indukciós tekerccsel is, aminek következtében a mikrofon már nagyobb távolságra is továbbítani tudta a jeleket, mert észrevette, hogy Bell találmányának ez is egy hiányossága. Erre 1877. október 16-án benyújtott egy külön szabadalmat is, amire a védettséget 1878. január 15-én meg is kapta. A mikrofonnal kapcsolatosan azonban a Szabadalmi Hivatal visszajelzett, hogy hosszabb vizsgálatot igényel a kérelme, mert Thomas A. Edison egy igen hasonló szabadalmi kérelmet nyújtott be két héttel Berliner caveat kérelme után, 1877. április 27-én.

Ahogy azt a Samuel Morse megemlékezésében már ismertettük, a caveat-nak az volt a szerepe, hogy bejelentse a szabadalmi hivatal számára egy találmány várható szabadalmaztatását. Magyarul szabadalmi figyelmeztetésnek szokták nevezni. Ezt a rendszert 1836-ban vezették be az USA-ban annak elkerülésére, hogy egy később beadott szabadalmi kérvény ne előzhesse meg az elsődleges feltalálónak megadandó szabadalmi védettséget. A caveat egy évre volt érvényes és tartalmazta ugyan a találmány vázlatos leírását, de még nem volt alkalmas szabadalmaztathatósági vizsgálatra és nem tartalmazott igénypontokat sem. Amikor valaki benyújtott egy szabadalmat, megvizsgálták az összes hatályos caveat-et és ha találtak olyat, ami ugyanezt vagy erősen hasonló találmányra formált jogot, akkor értesítették a caveat beadóját és három hónapja volt rá, hogy a szabadalmi kérelmét benyújtsa és ezzel megőrizze elsőségét.

Hogy Berlinert értesítették-e azonnal Edison szabadalmi kérelméről, annak nem sikerült a nyomára jutni, de a fentebb említett visszajelzés már 1878. március 16-án történt, tehát ez biztosan nem a caveat beadójának az értesítése volt arról, hogy három hónapja van a szabadalom benyújtására. Ugyanakkor az látszik, hogy Berliner a caveat után igen gyorsan beadta a szabadalmi kérelmet, tehát lehet, hogy azonnal megtörtént az értesítése Edison szabadalmi beadványa után.

Berliner tisztában volt azzal, hogy nehéz helyzetbe került, hiszen Edison mögött a Western Union állt a teljes jogi csapatával és a hatalmas tőkéjével, ráadásul versenyben a sokkal kisebb Bell Company-val. Hamar ráébredt, hogy ebbe a vitába nincs értelme független feltalálóként belemennie, hiszen biztos vereségre van ítélve. Egyetlen utat látott járhatónak és azonnal írt egy levelet a Bell Company-nak, amiben felajánlotta a találmányát a szabadalommal együtt eladásra. A Bell Company ugyan lassan válaszolt az üzleti ajánlatra, de végül 1878 elején Berliner mindkét szabadalmát megvették 50 ezer dollárért (ez ma kb. 300 ezer dollárnak felelne meg). Ezzel Berliner megalapozta az anyagi függetlenségét és egyben megszabadult a hosszas szabadalmi vitától. A vizsgálatok végül azt eredményezték, hogy 1891. november 17-én elfogadták Berliner szabadalmát US Patent 463 569 lajstromszám alatt. Ennek a döntésnek viszont az is a következménye lett, hogy ugyan a telefonra vonatkozó Bell szabadalom egy évvel később lejár, mégis további tizenhat évvel, egészen 1908. novemberig meghosszabbította volna az American Bell Telephone Company monopóliumát a telefonra vonatkozóan a most elfogadott mikrofon-szabadalom miatt. Ezt a Western Union azonnal megtámadta, s a bíróság 1892. május 3-án kimondta, hogy az előző évben elfogadott szabadalom semmis, mert Edisont illeti meg az elsőbbség, mivel már jóval a szabadalom beadása előtt kész volt a mikrofonja és Berliner már amúgy sem dolgozik a Bell társaságnál. Ezt a döntést viszont a Supreme Court, az USA Legfelsőbb Bírósága támadta meg hivatalból és végül 1897. május 10-én kimondták, hogy az elsőbbség mégis Berlinert illeti meg és őt kell a csúcsos szénmikrofon feltalálójának tekinteni. Közben mindössze „csak” húsz év telt el…

Természetesen Berliner nem ölbe tett kézzel várta ki ezt a húsz évet. 1881-ben tett egy látogatást németföldön és meggyőzte egyik otthon maradt bátyját, Jakobot, hogy az öccsével, Joseph-fel – aki viszont szintén Amerikában élt – hozzanak létre közösen egy céget a Berliner-telefonok gyártására. Létrejött hát a Telephone-Fabrik J. Berliner, Hanover nevű cég és ezzel megindult a Berliner mikrofonnal felszerelt készülékek gyártása. Ez biztosította, hogy függetlenül az amerikai szabadalom körüli vitáktól a találmány hasznosulni tudott és meghozta az eredményt a Berlinerek számára. 1881-ben Emile meg is házasodott, feleségül vette Cora Adlert, aki szintén német származású bevándorló volt és később hét gyermeke is született tőle. Ugyanebben az évben megkapta az amerikai állampolgárságot is a korábban beadott kérelme alapján.

Berliner azonban nem ragadt le a telefon problémakörénél. 1886-ban már a hangfelvétel és hangreprodukció izgatta. Ismerte ugyan Edison találmányát, a fonográfot, de nem találta elég hű hangzásúnak, ezért itt is a jobb megoldást kereste. Először is meg akart szabadulni a függőleges lejátszástól, ezért megalkotta a gramofon nevű berendezést, ahol vízszintesen történik a barázdák letapogatása egy kar segítségével, miközben egy lapos korong forog körbe. Ez jobb, egyenletesebb hangvisszaadást tett lehetővé, mint a viaszhenger, amit függőlegesen kellett lejátszani. Keresni kellett azonban egy olyan anyagot, ami élethűbb és maradandóbb hangot tud rögzíteni, mint a viaszhenger.

Berliner először cinklemezbe vágta a hangfelvételt. Később erről acél nyomóformát készített és ezzel keménygumiba préselte a barázdákat. A keménygumi azonban nem adott igazán jó hangzást, így – sokáig keresve a megfelelő anyagot – végül is a trópusi vidékeken élő levéltetű elgyantásodott váladéka lett a megoldás, amit közönségesen sellaknak neveznek. A sellak kellően puha volt a préseléshez, olcsó is volt és jó minőségű hanglemezeket lehetett belőle készíteni.

A gramofon elvét 1887. szeptember 28-án szabadalmaztatta, majd – a mikrofonnál már jól bevált módon – eladta a Victor Talking Machine Company-nak. Megalapította viszont a Deutsche Grammophon vállalatot és a brit Gramophone Co. Ltd-t, ami lehetővé tette, hogy a készülék és a sellaklemezek Európában is sikeresek legyenek.

Később – sok más találmánya mellett – a vertikálisan felszálló repülő szerkezetek felé vette az irányt és Henry nevű fiával létrehozott néhány működő helikoptert is, majd 1909-ben megalapította a Giro Motor Company-t, mely rotációs motorokat gyártott helikopterek számára.

 

Emile Berliner 1929. augusztus 3-án, 78 éves korában szívrohamban hunyt el Washington D.C.-ben az otthonában.

 

dr. Bartolits István