Ha Elisha Gray nevére rákeresünk, a legtöbb helyen a telefon feltalálásának az elsőbbségi vitája és az Alexander Graham Bellel folytatott pereskedése kerül elő. Elég méltatlanul, hiszen Gray mintegy 70 szabadalmat jelentett be életében és – bár üzletileg nyilván nem volt mindegy, ki birtokolja a telefon szabadalmát – életműve elég jelentős a többi tevékenysége révén is. Most Gray 185 éves születésnapján egy árnyaltabb képet igyekszünk bemutatni róla megemlékezésképpen.

Elisha Gray 1835. augusztus 2-án született Barnesville-ben, Ohio államban egy kvéker család második gyermekeként. Édesapja, David Gray meglehetősen szegényen Philadelphiából emigrált Ohio-ba és feleségével, Christiana Edgerton Gray-jel egy farmon laktak, itt látta meg a napvilágot Elisha Gray is. Az iskolái elvégzése közben David Gray hirtelen meghalt, így Elisha állást kellett hogy vállaljon. Először egy kovácsműhelyben próbált szerencsét, de fizikuma nem volt elég erős ehhez a munkához. Utána asztalosnak tanult ki és csónaképítéssel foglalkozott, amiket aztán el is adott. Egy barátja ösztönzésére a csónaképítés mellett beiratkozott az 1833-ban alapított Oberlin College-ba, ahol elektromossággal foglalkozott és laboratóriumi eszközöket készített az Oberlin tudományos részlege számára. Az Oberlint ugyan nem végezte el, de viszont az ott töltött öt év alatt jártasságot szerzett az új eszközök kifejlesztésében. Eközben megismerkedett Delia Minerva Sheparddal és 1862-ben feleségül is vette.

1867. október elsején megszületett az első szabadalma, az önszabályozó távíró-jelfogó. A távíró-jelfogóknál az volt a probléma, hogy a jelfogó armatúráját alaphelyzetbe állító rugó erősségén meglehetősen sűrűn kellett állítani, mert a távíróvezetékkel áthidalt nagy távolság miatt az áramerősség hol nagyobb, hol kisebb volt. Gray gondolata az volt, hogy a visszahúzó rugó helyett egy második elektromágneses tekercset használ az armatúra alaphelyzetbe állítására, ami így automatikusan követte a változó impulzuserősséget.

Az első találmányt továbbiak követték, számos új megoldást szabadalmaztatott a távíróhálózatok fejlesztése érdekében. 1869-ben a partnerével, Enos B. Bartonnal Clevelandban megalapították a Gray & Barton Co. céget, mely távíró eszközöket szállított a Western Union Telegraph Company részére. A cég finanszírozását a Western Union társalapítója és vezérigazgatója, Anson Stager szervezte meg, aki részesedést is szerzett a cégben, így hamarosan át is tették a Gray & Barton Co. székhelyét Chicago közelébe, Highland Park-ba.

Gray hamarosan feladta a cégben a főmérnöki állását, csak az igazgatótanácsban vállalt szerepét tartotta meg, s ettől kezdve csak a találmányaira koncentrált. Az így szinte szabadon végzett munkáját és a szabadalmi költségeket ettől kezdve egy philadelphiai fogorvos, Dr. Samuel S. White állta a szabadalmi bevételek meghatározott százalékáért. White maga is sok szabadalmat mondhatott magáénak, különösen a porcelán fogpótlás témájában, mert az amerikai polgárháború alatt rengeteg katonának ment tönkre az elülső felső és alsó hat foga az előltöltős puskákhoz használt puskaporpatronok foggal történő feltépése miatt. White ezek pótlására szakosodott, de jól felfogott érdekből beszállt Gray finanszírozásába is.

1870-ben Gray kifejlesztett egy tűs szobakijelző tablót szállodák részére és egy másik típust liftek számára. Ugyancsak kifejlesztett egy írógép-billentyűzettel ellátott távíró nyomtatót, ami papírszalagra nyomtatta az üzeneteket.

1872-ben a Vanderbilds és a J.P. Morgan által finanszírozott Western Union kivásárolta a Gray & Barton Co. harmadrészét és a nevét Western Electric Manufacturing Company, Chicago névre változtatták. Gray a továbbiakban a Western Electricnek adta át a találmányait. 1874-ben azonban úgy döntött, befejezi a független feltalálói létet és visszatér a Western Electric szárnyai alá. Közben 1874-ben benyújtotta a „zenei távíró” vagy más néven akusztikus távíró szabadalmát, aminek a lényege az volt, hogy egy érpáron több távíró kapcsolat is fennállhat, ha az egyes kapcsolatok távírójelei más-más frekvenciával kerülnek az érpárra. A találmány működését néhány privát bemutatón is demonstrálta New Yorkban és Washington D.C.-ben májusban és júniusban.

Az első nyilvános bemutató helyszínéhez tudnunk kell, hogy Gray a Highland Park-i presbiteriánus templom alapító tagja volt. Gray 1874. december 29-én a templomban mutatta be a találmányát, ahol egy korabeli újsághír szerint „ismerős melódiákat játszott távíró vezetéken keresztül”. Ez volt az első elektronikus zenei szintetizátor, mert Gray egy két oktávos billentyűzetről működtette a más-más frekvenciára hangolt elektormágneses áramköröket. Természetesen ez csak játékos bemutató volt, célként továbbra is az lebegett Gray szeme előtt, hogy meg tudja sokszorozni a távíró-összeköttetések kapacitását. 1875. július 27-én Gray meg is kapta a szabadalmat US 166 096 számon az „Electric Telegraph for Transmitting Musical Tones” nevű találmányára.

Gray nyilván elgondolkodott azon is, hogy valamilyen módon az emberi beszédet is át lehet vinni a távíróvezetéken, s megkezdte az ezzel kapcsolatos kísérleteit is. Ezt azonban titokban tartotta, egyrészt azért, mert Samuel White inkább arra ösztökélte, hogy az akusztikus távírót tökéletesítse, hogy a szabadalom mihamarabb termőre forduljon. Másrészt nyilván azért is, mert úgy gondolta, amíg nem tud róla senki, addig nem kezdenek el mások is foglalkozni a gondolattal.
Valami azonban történhetett – talán Bell előrehaladott kísérletei jutottak el Gray füléhez – mert 1876. február 11-én, egy pénteki napon felkereste a szabadalmi ügyvédjét, William D. Baldwint, hogy készítsen elő egy „caveat”-et a beszélő távíró megvalósítására vonatkozóan és juttassa el azt a szabadalmi hivatalba. A dokumentumot Gray 1876. február 14-én alá is írta és Baldwin elvitte az US Patent Office-ba, ahol a beadványt lajstromba vették. Aznap reggel azonban Graham Bell ügyvédje is ott járt a szabadalmi irodában és beadta a telefonra vonatkozó szabadalmi leírást. Ténykérdés, hogy Bell beadványa az 5. sorszám alatt, míg Gray beadványa a 39. sorszám alatt került bejegyzésre és sokan ebből kerekítették azt a történetet, hogy néhány órán múlt, hogy ki a telefon feltalálója. Ez az okfejtés azonban több ok miatt sem igaz.

Ehhez azonban tudni kell, hogy mi is a „caveat”. Ez az amerikai szabadalmi eljárások specialitása, a caveat nem tartalmazza részletesen egy találmány leírását, csak azt jelenti be egy leírás és rajzok formájában, hogy a feltaláló egy adott célra találmányt készül kidolgozni. Ez általában a találmány kidolgozásának egészen korai fázisában történik, a leírás csak vázlatos, körülíró jellegű. Ennek megfelelően a caveat tartalmát a szabadalmi vizsgálók nem is vizsgálják, azonban rögzítik a találmány gondolatának a célját és ha valaki hasonló találmányra ad be szabadalmat, akkor a caveat egyébként egy éves lejárata 90 napra csökken, ha ez alatt a caveat benyújtója nem adja be a kész szabadalmát, akkor elvesztette a jogát az elsőbbségre. Ráadásul az akkori törvények szerint a caveat beadásának a joga csak az USA polgárait illette meg, Alexander Graham Bell ezzel a megoldással – lévén skót bevándorló – nem is élhetett. Ebből következik, hogy Bell már kész szabadalmat adott be – igaz, a fizikai megvalósítás csak egy hónap múlva lett sikeres – míg Gray csak egy caveat-et nyújtott be és nem is élt a szabadalom 90 napon belüli benyújtásával. A pár óra különbségen alapuló történet tehát azért nem igaz, mert a benyújtott dokumentum eltérő kidolgozottságú volt. De ugyancsak nem igaz, hogy a találmány elsőbbségét csupán a beadási időpont határozza meg, a szabadalmi iroda ugyanis ennél sokkal szélesebb alapon vizsgálja meg az elsőbbség kérdését, tehát a lajstromba történt bejegyzés sorszáma, időpontja nem perdöntő egy ilyen esetben.

A tény tehát az, hogy 1876. február 14-én mindketten eljuttatták a beadványukat az US Patent Office-hoz és február 19-én Zenas Fisk Wilber szabadalmi vizsgáló megállapította, hogy Bell szabadalma hasonlít Gray caveat-jára, így elindult a 90 napos határidő. Bell ügyvédje ekkor táviratozott Bellnek Bostonba, hogy jöjjön el Washingtonba. Bell február 26-án érkezett meg és először az ügyvédjével értekezett, majd felkeresték a szabadalmi irodában Wilbert. Ott kiderült, hogy Gray folyadékos közeggel írta le a mai mikrofonnak megfelelő elem működést, s Wilber azt firtatta, ennek a megoldásnak az elsőbbsége kié. Bell viszont megmutatta, hogy az egy évvel korábban beadott szabadalmában már használt folyadékos közeget erre a célra, nevezetesen higanyt. Wilbur ezt ellenőrizte és elfogadta, hogy Bell tényleg használt már folyadékos közeget, ez nem új elem Gray caveat-jában. Február 29-én pedig Bell ügyvédje hozzátett egy kiegészítést a benyújtott szabadalomhoz, ami már valószínűleg csökkentette a hasonlóságot Gray caveat-ja és Bell szabadalma között. Mindezek eredményeként Wilbur március 3-án úgy döntött, hogy Bell szabadalma elfogadható. Így Bell 1876. március 7-én megkapta az US 174 465 sorszámon a szabadalmat.

Gray ez után egy egész évig nem foglalkozott a beszélő távíróval, el volt foglalva az akusztikus távíró tökéletesítésével, de 1877 végén benyújtotta a telefonra vonatkozó szabadalmát. Ezt természetesen a szabadalmi iroda elutasította arra hivatkozva, hogy az 1876. február 14-én benyújtott caveat határideje már lejárt, a találmányt pedig már több helyen is bemutatták, tehát már nem lehetne eldönteni az eredetiség kérdését sem.

Ezen a ponton a szabadalmi elsőség kérdését le is lehetne zárni, de Gray – nagy valószínűséggel a Western Electric vagy még inkább a Western Union felbujtására, aki közben ráébredt, hogy egy nagy üzleti lehetőségből maradt ki – pereskedni kezdett az elsőbbség megállapítása érdekében. Noha ezeket a pereket Gray rendre elvesztette, még a halála után is folytatódtak a vádaskodások, sőt még 2008 nyarán is jelent meg olyan könyv, amelynek a szerzője leleplezni véli Bell ügyeskedéseit annak érdekében, hogy az övé legyen a szabadalmi elsőbbség. Reálisan viszont el kell fogadnunk, hogy Elisha Gray inkább a távíró szabadalomra, mintsem a beszélő távíróra fordította az energiát és így nem ő lett a telefon feltalálója, bár nyilván közel járt a megoldáshoz ő is.

Gray a pereskedés mellett azért további értékes találmányokkal gazdagította a világot. 1887-ben létrehozta a teleautograph-ot, ami kézírás átvitelére volt képes valós időben a távíróvonalon. 1888-tól már meg is kezdte működését a Gray National Teleautography Company, mely hosszú évekig gyártotta a teleautográfokat, s a céget néhány átalakulás után 1990-ben a Xerox vásárolta fel. Elsősorban bankok használták az eszközt távaláírás továbbítására, de különös alkalmazása volt a katonaságnál is: ágyútesztek esetén használták, amikor a parancsokat a fülsüketítő zaj miatt nem lehetett telefonon kiadni.

Megpróbálkozott a zártláncú képátvitel megoldásával is, ebből lett a „telephote” találmánya, ami a képeket egy szeléncella-mátrixra vetítette rá és az egyes cellák jelét különálló vezetékek továbbították a vételi oldalra.

1899-ben átköltözött Bostonba és egy teljesen más témával, a vízalatti kommunikációval kezdett el foglalkozni. Ezzel üzeneteket lehetett volna váltani hajók között a nyílt óceánon. 1900. december 31-én még tartott egy sikeres tesztet, de három héttel később, 1901. január 21-én Newtonville-ben szívrohamot kapott és meghalt.

dr. Bartolits István