Ismét egy olyan személlyel ismerkedhetünk meg a következőkben, aki egy újabb lépést tett a széles körben használatos távíró megszületése felé, de még mindig Samuel Morse találmánya előtt. Pavel Lvovics Silling, mint orosz katonatiszt és diplomata sok mindennel foglalkozott életében, sokfelé járt a világban és széles érdeklődési körébe a litográfiától az orientalisztikán át a távíró továbbfejlesztése is belefért. A 235 éve született Pavel Silling találmányával és fordulatos élete főbb állomásaival ismerkedhetünk meg ebben a születésnapi megemlékezésben.

Pavel Lvovics Silling 1786. április 5-én (a Gergely naptár szerint április 16-án) született Revalban, mai nevén Tallinban. Felmenői sváb németek és balti származásúak voltak, ezért több helyen is a „Schilling” írásmóddal találkozhatunk a nevét illetően. Mi most a cirill betűs név átírását választottuk. Nem sokkal Pavel születése után az elsőszülött fiút, Ludvig Sillinget kinevezték a 23-ik Nizovszki gyalogezred parancsnokának, így a család átköltözött Kazanyba, valószínűleg ebből az időből származik az érdeklődése a keleti kultúra iránt.

Apja, aki katonai karriert futott be, Ludvig mellett Pavelt is erre az életre készítette fel, így 11 éves korában, apja halálakor már a szentpétervári kadétiskolában folytatta tanulmányait. 1803-ban azonban családi okokból feladni kényszerült a katonai pályát, ekkortól a külügyi szolgálatot vállalt Münchenben, ahol nagybátyja Karl von Bühler miniszter volt. Büchler visszavonulása után 1809-től 1811-ig attaché-ként működött Münchenben, ahol kapcsolatba került Samuel Thomas Sömmerringgel, itt találkozhatott az elektrokémiai elven működő távírójával is.

1812 júliusában a napóleoni hadjárat következtében kitört francia-orosz háború miatt az összes orosz diplomatát visszarendelték Szentpétervárra. Silling egy komplett készletet vitt magával Sömmerring távírójából és bemutatta a katonai vezetésnek és a cárnak, I. Sándornak. Megpróbálta továbbfejleszteni Sömmerring távíróját, de a háborús időszak nem adott erre igazán alkalmat, be kellett szállnia a háborús eseményekbe.

Párizs 1814-es lerohanása után Silling újra visszavonult a katonai élettől és ismét Szentpétervárra került, ahol folytatta a külügyi szolgálatot. Ekkoriban kezdett Oroszország a keleti expanzióra koncentrálni, így Silling a bővülő Keleti Főosztályra került. Közben egyre inkább a müncheni időszaka alatt ellesett nyomdai eljárásnak, a litográfiának a helyi megvalósításával foglalkozott. Az eljárás felkeltette a minisztérium érdeklődését és Sillinget ismét Münchenbe küldték, de most már abból a célból, hogy litográfiai célra foganatosítson beszerzéseket. Második müncheni időszaka alatt Silling sok német és francia orientalistával is megismerkedett, de nem hanyagolta el az elektromosság terén sem az ismeretek gyarapítását, így többek között megismerkedett André-Marie Ampére-rel is és sok dolgot tanult tőle.

1816 tavaszán már ismét Szentpéterváron volt, ahol tavasszal létrehozta és elindította a minisztérium litográfiai műhelyét. A műhely a minisztérium számára nyomtatott jelentéseket, térképeket és hasonló anyagokat, de napi összefoglalót is készített az elfogott levelek, üzenetek tartalmából, melyet egyenesen Karl Nesselrode miniszternek és a cárnak küldött el. Közben kiélte orientalista vágyait is: 1818-ban már mandzsu és mongol tipográfiával kísérletezett, 1820-tól pedig Peter Kamensky archimandritának, az első orosz sinológusnak segített a Kínai-Mongol-Mandzsu-Orosz-Latin szótár létrehozásában.

A kialakított litográfiai műhely vezetői pozícióját Silling élete végéig megtartotta, de a külügyi szolgálatban a rejtjelzés területén folytatta tevékenységét. 1823 után a Második Titkos Ügyosztály vezetőjévé nevezték ki, s élete végéig ez is maradt a beosztása. A rejtjelzések terén ellátandó feladatai mellett nagyon sok ideje maradt a kedvenc időtöltéseinek az elmélyítésére. A tibeti írásjelek tanulmányozásától egészen a távíró továbbfejlesztéséig sok mindennel foglalkozott. Szentpéterváron a Péter és Pál erődben kialakított egy elektromossággal foglalkozó műhelyt, ahová felvette asszisztensének Moritz Hermann von Jacobit, aki a Dorpati Egyetem (ma Tartui Egyetem, Észtország) professzora volt.

Silling 1812-es bemutatója, ahol Sömmerring elektrokémiai távíróját mutatta be I. Sándor cárnak, végül érdektelenségbe fulladt, a cár közönyös volt a találmány iránt. Utódja, I. Miklós viszont határozottan ellenzett minden olyan megoldást, ami a kommunikációt segítette. Egyetértett ugyan a katonai és néhány kiválasztott intézmény távíróval való ellátásával, de minden információt letiltott a találmány nyilvánosságra hozásával kapcsolatosan. Silling bemutatóit ugyan nem kifogásolta, de nyomtatott publikációról szó sem lehetett. Erre jó példa, hogy Silling halála után 1841-ben Moritz von Jacobi elhelyezett egy cikket valamelyik újságban a távíróról, de a kiadványt a cári cenzúra azonnal elkobozta és a cár utasítására bezúzták.

I. Miklós cár cseppet sem támogató hozzáállása ellenére Silling kitartóan dolgozott a távíró fejlettebb változatának a kialakításán és 1828-ra elkészült egy működő prototípus. Ennek a működését arra alapozta, hogy az árammal átjárt tekercs mágneses erőteret kelt és egy fölötte vízszintesen felfüggesztett mágneses tűt az áram irányától függően egyik vagy másik irányba el tud fordítani. A mágneses tűt egy selyemszállal függesztette fel, melyre egy papír körlapot ragasztott rá, aminek az egyik oldala fehér, a másik fekete volt. Ha tehát a tű az egyik irányba fordult el, akkor a fehér oldalát, ha a másik irányba fordult el, akkor a fekete oldalát lehetett látni a körlapnak. A selyemszál a tekercs alatt elhelyezett kis tégelyben végződött, melyet higannyal töltött meg Silling és a selyemszál aljára egy kis lapátot ragasztott. Ez a megoldás volt hivatott fékezni a tű lengését, hogy gyorsan le lehessen olvasni, hogy „fehér” vagy „fekete” jel érkezett. A gyakorlati tapasztalatok alapján arról is gondoskodott, hogy ha nincs áram alatt az eltérítőtekercs, akkor a tű visszakerüljön alaphelyzetbe és a korongnak akkor csak az éle látszódjon. Erre kis állandómágnest használt, mely a tűt a semleges irányba állította be. Ennek az erősségét azonban úgy állította be, hogy az eltérítőtekercs mágneses hatása jóval erősebb legyen. Egyes megoldásokban a tekercs alatt még egy második tűt is elhelyezett a nagyobb hatékonyság kedvéért. Ezt a tűs vevőegységet egy szigetelt érpárral kötötte össze az adóegységgel, ahol egy Volta-oszlop szolgált áramforrásul és erre lehetett rákapcsolni a jelet hordozó kétféle polaritással a feszültséget.

Silling erre az alapelemre építette a távíróját, ahol nem egy, hanem hat tűs vevőegységet épített össze, valamint egy hetedik egységet – módosított elrendezésűt egy mechanikus ébreszetőórával kiegészítve – az üzenetváltások kezdetének a jelzésére. Itt a felfüggesztés egy fémszállal történt, amire a tű felett néhány centivel egy keresztrudat erősített egy golyóval a végén. Amikor üzenetet akartak küldeni a túloldalról, akkor erre a vevőegységre adtak feszültséget, amitől a tű elfordult, de elfordította a keresztrudat is. Ennek a golyós vége megütött egy függőlegesen álló, tengelyezett kart, ami ennek hatására lebillent és egy ébresztőórának elindította a felhúzott csengőjét.

A két alapegység – a tűs vevőegység és az hívásjelző – korabeli grafikus ábráját John Joseph Fahie Londonban 1884-ben megjelent „A History of Electric Telegraphy, to the Year 1837” című könyvéből vettük át.

Az adóoldalt is kezelhetőbbre formálta Silling, ide egy zongorabillentyűkhöz hasonló klaviatúrát szerkesztett 16 darab, felváltva fehér és fekete billentyűvel. Az első hat pár szolgált a hat tűs vevőegység vezérlésére, míg a maradék két pár billentyűvel lehetett kezelni az üzenetindítást. Ezzel már jól kezelhető berendezéssé vált Silling távírója, ahol a két készüléket – közös visszavezetést használva – nyolc szigetelt szállal kellett összekapcsolni.

A távíróhoz kis táblázatot szerkesztett Silling, melyben a cirill ábécé betűihez a hat tűs vevőegységen látható egyes körlapok fekete illetve fehér jelzését rendelte hozzá. Sok helyen olvasni, hogy már bináris kódolást használt, megelőzve ezzel Émile Baudot negyven évvel későbbi megoldását, azonban ez így nem igaz. Silling ugyanis egy karakter jelzéséhez legfeljebb három tűs vevőt aktivált, tehát egyrészt nem használta ki az összes kombinációt, hogy a kódok jobban megjegyezhetőek legyenek, másrészt viszont háromféle jelet használt, hiszen a „fehér” és „fekete” mellett a nyugalmi állapot is jelen volt a táblázatban – ha úgy tetszik, „trináris” kódot használt.

1832. október 21-én Silling bemutatót szervezett Szentpéterváron az Admiralitás Mars-mező melletti épületébe, ahol száz méteres távolságon tudta bemutatni a hat tűs távírót működés közben úgy, hogy az összekötő vezetékek több mint két kilométert futottak be az épületben, a folyosón többször hurkolva. A bemutatónak akkora sikere volt, hogy egészen karácsonyig bemutatók sorát tarthatta meg Pavel Shilling. Maga I. Miklós is megtekintette a bemutatót, egy tíz szavas francia üzenetet adott fel és megállapította, hogy a távíró valóban működőképes. Elutasító álláspontján ez persze sokat nem változtatott, de pár évvel később – szigorúan katonai alkalmazásban – már rászánta magát néhány összeköttetés engedélyezésére.

Előtte azonban Pavel Shilling még egy nagy európai bemutatókörútra indult 1835 májusában. Bécsben föld alatti vezetékkel is kísérleteztek, de ez nem bizonyult működőképesnek, mivel a vezetékek szigetelése ehhez még nem volt megfelelő. A Német Fizikai Társaság ülésén egy öt tűs berendezést mutatott be Frankfurtban. A berendezés nagy sikert aratott, s leginkább a brit kormány érdeklődött iránta, akik felajánlották a találmány megvételét, de ezt Silling visszautasította, hogy megtartsa az orosz alkalmazás lehetőségét.

1836-ban újra visszatérve Szentpétervárra, I. Miklós megrendelt egy összeköttetést Kronstadt és a Peterhof Palota között, amihez viszont – mivel Kronstadt egy szigeten terült el – a Balti-tenger egy öblében kellett lefektetni a vezetékeket. Silling érezte, hogy a vízalatti vezeték kritikus része lesz a kapcsolatnak, ezért úgy tervezte meg az összeköttetést, hogy a lehető legrövidebb szakasz legyen tenger alatti kábelben. Így 7 és fél kilométert jelentett a Kronstadt és Oranienbaum közötti tenger alatti szakasz és további nyolc kilométert az Orainenbaum és Peterhof közötti szakasz. A terveket azonban Alexander Mesnyikov herceg, tengerészeti miniszter szó szerint egy tollvonással módosította, mondván, biztonsági okokból veszélyes a szárazföldön vezetni a kábelt, mert ott mindenki láthatja – és ezzel egy egyenes vonallal összekötötte Kronstadtot Peterhoffal, végig a tengeröbölben vezetve a kábelt 13 kilométer hosszan.

Mesnyikov 1837. május 19-én tájékoztatta Sillinget, hogy a cár elfogadta a teljes hosszában az öböl alatt húzódó távíró összeköttetést és meg lehet kezdeni a megépítését. Ez persze parancsot jelentett, így meg kellett oldani a jól szigetelt víz alatti összeköttetés problémáját. Silling végül egy szentpétervári céget bízott meg a kényes kábel elkészítésével, de már nem érhette meg ennek az elkészültét. Sillinget egyre gyakrabban kínozták erős fájdalmak, amiket kazanyi gyermekkori barátja, aki közben a cár orvosa lett, egy tumornak tulajdonította. Tavasszal meg is műtötte Sillinget, de ez sem segített és 1837. július 25-én (Gergely-naptár szerint augusztus 6-án) Pavel Silling meghalt. Így viszont nemcsak hogy nem érhette meg az első távíró összeköttetés elkészültét, hanem az egész tervből semmi sem vált valóra. Azt, hogy Silling erőfeszítései mégis eredményt hoztak, Moritz von Jacobinak köszönhető. Silling halála után rá maradt az összes jegyzet, modell és berendezés, amit Pavel hátrahagyott és végül neki sikerült 1841-ben megépítenie az első távíró összeköttetést Oroszországban a Téli Palota és a közeli katonai parancsnokság között.

dr. Bartolits István