Éppen 80 évvel ezelőtt, 1935. február 26-án tartotta az első sikeres gyakorlati radar bemutatót Sir Robert Alexander Watson-Watt a Légügyi Minisztérium (Air Ministry) tisztviselőjének a jelenlétében. A detektálandó célpont egy Heyford típusú bombázó volt, amelyet több mint 12 km távolságról észlelt. Leginkább ezt a napot tekinthetjük a mai értelemben vett radar születésnapjának.

A bemutatón a folyamatosan kibocsátott rádiósugarak visszaverődését egy kezdetleges berendezés segítségével tették láthatóvá. Az RDF (Radio Direction Finding) névre keresztelt berendezés még csak arra volt alkalmas, hogy a detektált tárgy hozzávetőleges irányát érzékelje. A kísérlet meggyőzte a minisztérium felelőseit, s nem sokkal később igen nagy összeget utaltak ki a berendezés tökéletesítésére.

Watson-Watt rájött, hogy ha berendezése nem folyamatos rádióhullámot bocsát ki, hanem impulzusokat, akkor a visszaverődő jel késleltetéséből a távolság is meghatározható. Ekkor vetődött fel az is, hogy a detektált tárgy irányát és távolságát a legjobban egy katódsugárcső segítségével lehet szemléletessé tenni. 1935 júliusában megjelent az angol partokon az első állomás, mely már a Csatorna felett észlelni tudta a repülőgépeket. Ahhoz, hogy a kereskedelmi rádióadók jeleiből fakadó interferenciát elkerüljék, a hullámhosszat lecsökkentették 26 méterről 13 méterre, ami egyben az RDF pontosságát is megnövelte. A Parlamentben döntés született a teljes keleti part védelmét ellátó Chain Home rendszernek a kiépítésére, és 1937 augusztusában a rendszer három állomással megkezdte rendszeres működését. Az adóállomásainak antennáit 107 méter magas acéltornyokra szerelték fel, míg a vevőberendezések 76 méter magas fatornyokban helyezkedtek el. A Chain Home 160 km-es távolságban tudta előre jelezni az érkező repülőgépeket egy-két kilométer pontossággal, a magassági és irányadatok viszont a nagy hullámhossz miatt elég megbízhatatlanok voltak. Az igazi áttörést az üreges magnetron kidolgozása jelentette, mellyel 1940-ben 9,1 cm-es hullámhosszon már 500 wattos kimenő teljesítményt sikerült elérni. 

Felmerülhet a kérdés, hogy miért ezt a napot tekintjük a radar születésnapjának, mikor több mint 30 évvel ezen időpont előtt a német fizikus, Christian Hülsmeyer megépített egy berendezést, mely alkalmas volt a folyón úszó hajók észlelésére a rádióhullámok segítségével és már 3 km-ről is érzékelte a nagyobb testű hajókat. A fizikus úgy gondolta, a szerkezet alkalmas lehet a vízi közlekedésben a szembe jövő hajók észlelésére rossz látási viszonyok között is. A „telemobiloscope" nevű találmány szabadalmát 1904. április 30-án adta be Düsseldorfban. 1904. május 18-án nagyszabású gyakorlati bemutatót is tartottak a nagyközönségnek a kölni Hohenzollern-hídon. A berendezés éles csengetéssel jelezte a Rajnán közeledő hajókat. A bemutató nagy sikert aratott, de sem a tengerészeti hivatal, sem a hajóipar nem mutatott érdeklődést a találmány iránt, amely jócskán megelőzte korának technológiai szintjét (szikraadót, és vevőként koherert használt). Hülsmeyer berendezése tehát működőképes volt, érzékelte a visszaverődő jeleket, de irányt és távolságot nem tudott vele jelezni, ezért nem tekintjük ezt a mai értelemben vett radarnak.

Hülsmeyer munkáját később Rudolf Kühnhold a német Haditengerészet Kutatólaboratóriumának fizikusa folytatta, már elektroncsövekkel, irányított antennákkal. Az 1933-ban Kielben végzett kísérlet a mindössze 100 mW-os adóteljesítmény miatt sikertelen volt. Kühnhold a Telefunken kutatólaboratóriumának vezetőjéhez, Wilhelm Runge-hez fordult, aki azonban fantazmagóriának tartotta az ötletet. Ezután Kühnhold a GEMA (Gesselschaft für Elektroakustische und Mechanische Apparate) céggel közösen végezte kutatásait. A GEMA munkatársai között volt Hans Erich Hollman, aki 1935-ban megírta "Physik und Technik der Ultrakurzwellen" (Az ultrarövidhullámok fizikája és technikája) c. kétkötetes könyvét, amely az MIT Radiation Lab 1951-ben megjelentetett 38 kötetes kiadványáig a radartechnika legátfogóbb szakkönyve volt.

Kühnhold kutatásainak eredményeit a GEMA szakemberei a gyakorlatban is kivitelezték és ezzel 1935 májusában – nem sokkal Watson-Watt bemutatója után – megszületett az első német impulzusradar, amit „Funkmessgerät"- nek hívtak. Az első rendszerbe állított készülék, a 2,4 méteres hullámhosszon dolgozó és 120 km-es hatósugárral rendelkező Freya 1938-ban készült el és elsősorban a Haditengerészet használta a hadihajóin. Ez a készülék még nem volt alkalmas a magasság mérésére, de ebben a felhasználásban erre nem is volt szükség.

Még ebben az évben Wilhelm Runge látva, hogy Kühnhold ötlete mégsem fantazmagória, egy 600 MHz-es adó jelét egy földre fektetett antennába vezette, és a mellé helyezett, szintén felfelé irányított vevőantennára csatlakoztatott vevőn egy 5000 m-es magasságban repülő Ju 52-es gépet nehézség nélkül észlelt. Ekkor a Telefunken is bekapcsolódott a fejlesztésbe és kidolgozta a repülő objektumok észlelésére alkalmas „Würzburg" névre hallgató radart, mely az 53 centiméteres tartományban dolgozott, 29 km-es hatótávolsággal, de igen nagy pontossággal. Ebből a radarból már a háború elején nyolc példányt telepítettek és elég hatékonyan tudták észlelni a RAF bombázóit. Ahogy a II világháború folyamán a Szövetségesek és a Tengelyhatalmak radar-technikája egyre jobban fejlődött, úgy fejlesztette a másik oldal a radarok megzavarását, hatástalanítását szolgáló technikákat. Ezzel megindult az elektronikus hadviselés, amelyet Winston Churchill a „varázslók háborújának" nevezett, mondván: „Ez titkos háború volt, melynek a nyilvánosság előtt ismeretlen nyertes vagy vesztes csatái voltak, és ami még most is nehezen érthető azok számára, akik kívül esnek a nagy tudományú érintettek szűk körén. Ilyen hadviselést halandók még sosem folytattak."

 

dr. Bartolits István

dr. Schmideg Iván