Nyolc évi sikertelen és részben sikeres próbálkozás után 1866. július 27-én sikerült Írország és Új-Funland között lefektetni az első olyan távírókábelt, mely tartósan ki tudta szolgálni a két kontinens közötti távíróforgalmat. Nem ez volt ugyan az első pillanat, amikor a két kontinens össze lett kapcsolva, pár hétre már 1858-ban megvalósult a transzatlanti összeköttetés, azonban az még nem bizonyult tartósnak és elnémulását nyolc év szünet követte. Az 1866-os siker után azonban már folyamatos volt az összeköttetés Európa és Amerika között. Ennek a sok kudarcot, tanulságot és végül is sikert hozó történetnek a 150 éves évfordulójára emlékezünk.

A sok kitartást és számtalan újrakezdést igénylő történet központi alakja Cyrus West Field (1819-1892) amerikai üzletember, aki már 34 éves korában megengedhette magának, hogy részben visszavonuljon eredeti üzleti tevékenységétől és megvalósítsa az elképzelését a transzatlanti távírókábel létrehozására. Field eredetileg a papírgyártásból gazdagodott meg, de vagyonát már akkor is expedíciók támogatására és hasonló célokra fordította. 1854-ben egy kanadai mérnök, Frederick N. Gisborne segítségére sietett, aki New York City és Új-Funland között kezdett el távíró összeköttetést megvalósítani, de nem volt elég tőkéje a befejezéshez. Field beszállt az építkezésbe, ami sikeresen megvalósult, de közben megfogant a fejében a nagy gondolat, hogy a két kontinens összekapcsolása lenne az igazán hasznos folytatása a munkának. Gyártókkal, befektetőkkel és mérnökökkel közösen létrehozta az u.n. CableCabinetet, mely a közös célért dolgozott és többek között tagja volt Samuel Morse is, a távíró feltalálója. Fieldóceanográfusokkal, kábelgyártókkal és tudósokkal folyatott tárgyalássorozatot, amiből úgy látta, a gondolat megvalósítható. Az Írország és Új-Fundland között húzódó plató elég egyenletes ahhoz, hogy kábelt lehessen fektetni ezen a részen. Ehhez persze kellő teherbírású hajók is kellettek, hiszen a közel 2000 tengeri mérföldet átívelő kábel súlya több ezer tonna volt (1 US tengeri mérföld kb. 1853 méter). Anyagi okokból két hajót vett meg Field, a fegyverzetétől megfosztott Niagara csatahajót és a tölgyfából készült Agamemnont, ezekre szereltette fel a William Everest által megtervezett, különlegesen erős kábelleeresztő gépeket.

1856. november 6-án létrejött az Atlantic Telegraph Company 350 ezer fontos tőkével, amerikai részről Cyrus Field, angol részről John WatkinsBrett és Charles TilstonBright jegyezték a céget. Az igazgatótanácsnak 18 angol, 9 amerikai és 3 kanadai tagja volt. Ezzel mind technikai, mind pénzügyi oldalon készen állt minden a nagy feladat végrehajtására.

A kábelfektetést 1857. augusztus 5-én kezdték meg, ekkor indult el minkét hajó Írország partjaitól. Az elképzelés az volt, hogy a Niagara kezdi meg a kábelfektetést, s amikor a kábel elfogy, akkor összekötik a vele együtt hajózó Agamemnonon lévő kábellel, s az végzi tovább egyedül a fektetést, a Niagara pedig visszafordul. Erre azonban már nem került sor, mert mintegy négyszáz tengeri mérföld után elektronikus zavarok keletkeztek a kábelben, majd amikor lassítani próbálták a kábelfektetést, akkor a kábel elpattant és beleveszett az óceánba.

Field természetesen nem adta fel az elképzelését, hanem tovább tökéletesítette a rendszert. William Everest átalakította a kábeldobokat és tovább finomította a kábelleeresztő gépeket. A csapathoz csatlakozó William Thompson (akit mi inkább lord Kelvin néven ismerünk) pedig egy igen finom galvanométert fejlesztett ki a kábel elektromos állapotának a folyamatos figyelésére.1858. június 10-én ismét elindult az expedíció, de most csak 160 tengeri mérföldre jutottak, amikor a kábel ismét elszakadt. Mivel azonban a veszteség nem volt túl nagy, így Field máris belekezdett a következő próbálkozásba. Most az óceán közepén találkozott a két hajó 1858. július 29-én és rögtön összekötötték a két kábeltekercset, majd a kötéshez egy 16 kg-os ágyúgolyót rögzítve, leeresztették az óceán mélyébe. A  Niagara elindult Új-Funland, az Agamemnon pedig Írország felé. Ezt a próbálkozást siker koronázta, 1858. augusztus 5-re mindkét hajó sikeresen lefektette a kábelt és a két kontinens össze lett kötve – legalábbis átmenetileg. Viktória királynő és az amerikai elnök, James Buchanan még üdvözlő táviratot váltottak egymással, azonban a kezdetleges megoldások miatt a 98 szavas távirat átküldése 16 órát (!) vett igénybe. Az átvitel gyorsítására Lord Kelvin továbbra is a néhány száz voltos jelek használatát javasolta, az amerikai oldalon azonban Wildman Whitehouse a több ezer voltos impulzusok mellett kardoskodott. Whitehouse átgondolatlan kísérleteinek a hatására az átvitel egyre lassúbb lett, majd szeptember 18-án végleg elhallgatott a kapcsolat. Ráadásul időközben a kábel a fizikai megpróbáltatásokat sem bírta és Írországtól mintegy 250 tengeri mérföldre elszakadt. Az utólagos vizsgálatok szerint ebben szerepet játszhatott az is, hogy a Glass, Elliot and Co. által gyártott kábelt egy ideig szabad ég alatt, tűző napon tárolták, ami meggyengíthette a kábel gutta-percha bevonatát.

A rövid életű siker utáni fiaskó érthetően elkeserítette az Atlantic Telegraph Company vezetőit, azonban a néhány hetes üzemi működés egyértelműen bebizonyította, hogy a két kontinens közötti távíró kapcsolatra nagy szükség van és azt meg is lehet valósítani. Újra érdemes volt tehát nekifutni a feladatnak.

Legközelebbre 1865-re tudta Cyrus Field ismét megteremteni a feltételeket egy újabb próbálkozáshoz. Sikerült megvennie az akkor legnagyobb hajót, a lapátkerekes és hajócsavaros, gőzhajtású Great Eastern-t, melyet 211 méteres hosszával 4000 utas és 6000 tonna áru szállítására tervezett Isambard Kingdom Brunel. Ehhez két 4200 lóerős gőzgépet építettek be. A hajót hat árbocnyivitorlával is ellátták, s teljes egészében acél testét dupla héj borította, a belső acéltestet ettől 85 cm-es távolságra egy külső acélhéj is övezte, ami komoly védelmet jelentett a sérülésekkel szemben. Az 1858-ban elkészült hajót azonban csak veszteségesen tudták a tulajdonosok üzemeltetni, ráadásul annyi kisebb-nagyobb szerencsétlenség érte, hogy sokan átok sújtotta szörnyetegként emlegették.Több tulajdonosváltás után 1864-ben elárverezték, így igen kedvező áron – nyersanyag-ára negyedéért – sikerült megvenni és átalakítani kábelfektető hajóvá.Ezzel párhuzamosan Cyrus Field szakértő csapata jelentősen javított a kábelek minőségén, a korábbi  tapasztalatokat felhasználva. A Great Eastern 1865. július 23-án indult el Új-Funlandról, de kb. 600 tengeri mérföld után a kábel elszakadt és nem sikerült a nyomára bukkanni. Field még ekkor sem adta fel, pedig egyre kevesebben támogatták többnyire sikertelen – igaz, rengeteg tapasztalatot hozó – próbálkozásait.

1866. július 13-án a Great Eastern ismét elindult, a változatosság kedvéért most Írországból, 2730 tengeri mérföldnyi kábellel a fedélzetén. A kábel partmenti végét Valencia szigetén csatlakoztatták a távírórendszerhez, így a hajóra minden nap friss hírek érkeztek. Közben pedig napi 100-130 tengeri mérföldnyi kábel leeresztve az óceánba, közeledett a cél felé. Ezúttal nem jött közbe semmi váratlan: a Great Eastern 1852 tengeri mérföld kábel lefektetése után megérkezett Trinity Bay kikötőjébe a teljesen működőképes összeköttetéssel. A kábel a bekötés után is működőképes maradt és folyamatosan szállította a híreket. Az első hivatalos távirat, melyet továbbítottak rajta az üdvözlő szövegek után, a következő volt: „Treaty of peace signed between Prussia  and Austria", azaz „Poroszország és az Osztrák Császárság aláírta a békeszerződést." (Ezt mi mikulovi fegyverszünet néven ismerjük, Bismarck kancellár itt fenyegetődzött azzal, hogy kiugrik az ablakon, ha I. Vilmos nem hajlandó aláírni a dokumentumot.).

Cyrus Field – feltéve a koronát a művére – még augusztusban visszatért az 1865-ös sikertelen kábelfektetés szakadási pontjának a helyszínére és pár napos „mélyhalászás" után megtalálta a kábelt, sikerült azt felhúzni a hajóra, megtoldani és befejezni a fektetést. Ezzel 1866 végére már két párhuzamos kapcsolat is rendelkezésre állt Európa és Amerika között.

dr. Bartolits István