Aki nem ismeri Kozma László élettörténetét, az a cím alapján egy sikeres villamosmérnökről szóló megemlékezést vár a következő sorokban. A siker ebből igaz is, azonban az a hányatott életút, ahogy ezeket a sikereket elérte, még értékesebbé teszi a munkásságát, amit a mauthauseni deportálás, a koholt vádak alapján megindított Standard-per utáni, ártatlanul letöltött börtönévek és az utána is tartó megaláztatások ellenére tudott végezni. Sajnos a teljes körű rehabilitációjára csak 1989-ben, hét évvel a halála után került sor. Ebben a születésnapi megemlékezésben a szakmai eredményei mellett ezt az életutat is bemutatjuk röviden.

Kozma László 1902. november 28-án született Miskolcon egy négygyermekes család első gyermekeként. A család nem értelmiségi gyökerekkel rendelkezett, apja, Kohn (1912-től Kozma) Móric répaátvevő volt a cukorgyárban, anyja, Fischer Cecilia pedig egy kis fűszerboltot működtetett a családi ház egyik szobájában. Anyai nagybátyja, Fischer Izidor volt az egyetlen értelmiségi életet folytató családtag, aki Újpesten gimnáziumi tanárként magyart és latint tanított. Az ő bíztatására kezdett Kozma László a szolnoki középiskolái után a továbbtanulás irányába mozdulni és eldöntötte, hogy mérnök lesz. Ez azonban nem volt számára egyszerű, mert az akkor már életbe lépett numerus clausus miatt éveken keresztül nem sikerült a budapesti József Műegyetemre felvételt nyernie. Így 1921-ben az újpesti Egyesült Izzónál először fizetés nélküli gyakornokként, majd villanyszerelőként kezdett el dolgozni. Egy évvel később már a gyár manuális telefonközpontjában lett karbantartó. Munka után végig angolul tanult és a gyárban fellelhető dokumentációkat bújta, különösen az Izzó által gyártani tervezett Bell Telephone automatikus telefonközpontjának a dokumentációja keltette fel a figyelmét. A vezetés felfigyelt az érdeklődésére és a képességeire és ösztöndíjban részesítették, aminek a segítségével beiratkozott Brnoban a Műegyetemre, de közben nyaranta továbbra is az Egyesült Izzóban dolgozott. 1930-ban megszerezte a villamosmérnöki oklevelet. Állást is kapott az Egyesült Izzó segítségével a testvérvállalatánál, a Bell Telephone antwerpeni mérnöki irodájában. Ugyanebben az évben meg is nősült, a Bécsben élő távoli rokonát, Engländer Grete-t vette el.

Az amerikai Bell Telephone antwerpeni gyára, a Bell Telephone Manufacturing Company akkor Európa legnagyobb telefonközpontot gyártó cége volt 14 ezer fős állománnyal, melynek 1925-ben az IT&T lett a tulajdonosa. Kozma itt először rutinjellegű áramkörtervezési munkát végzett, de aztán fokozatosan bekapcsolódott a fejlesztési munkákba. Számos európai ország, mint pl. Svájc, Belgium, Hollandia, Olaszország) országos telefonhálózatában részt vett a távválasztás kidolgozásában, de az új telefonközpontok – a 7E rotary és az MA – fejlesztésében is. Ebből az időszakból 25 telefóniához kötődő szabadalom fűződik a nevéhez.

A rutinmunka helyett így hamarosan a fejlesztésbe került át. Itt 1938-ban az elektromos számológép kifejlesztésére is megbízást kapott, természetesen az akkori technológiának megfelelően jelfogókkal megépítve a berendezést. Ebben a témában is tíz szabadalmat mondhat magáénak. Az antwerpeni cég a New York-i Bell Labbal is felvette a kapcsolatot a kutatási eredmények egyesítésére, de ettől az amerikai fél eléggé elzárkózott. Ennek a valószínű oka az volt, hogy a katonai jelentőségét felismerve nem akarták az eredményeiket a németek által fenyegetett Belgiumnak kiadni. Kozma László társával, a holland Jakob Kruithof-fal 1938. október 21-én nyújtotta be a szabadalmát „Calculating Equipment” címen, mely 1942. május 26-án lett amerikai szabadalom az US 2 283 999 számon. A gép el is készült és használatba vették. A német megszálláskor, 1940 májusában a gyár angol igazgatója becsomagoltatta és hajóra tetette a No. 2-es kalkulátort, hogy átmentse Amerikába, ahová maga is menekült. Az igazgató ugyan megérkezett Amerikába, de a No. 2-t szállító hajót valószínűleg elsüllyesztette egy német tengeralattjáró, mert sohasem érkezett meg.

Természetesen egy idő után Kozma és családja is menekülni kényszerült, 1942-ben kalandos körülmények között hagyta el a németek által megszállt Belgiumot és jött vissza Magyarországra. Itt az Egyesült Izzó rádiócső-mérési osztályának a műszerészeként helyezkedett el, de 1944-ben behívták munkaszolgálatra, majd Mauthausenbe, utána Gunskirchenbe deportálták. Innen megromlott egészségi állapotban szabadult ki, közben tífuszt is kapott, de 1945. augusztus 13-án ismét Budapesten lehetett. Feleségét, testvéreit és szüleit deportálták és soha többé nem látta őket, de két gyermeke szerencsére túlélte a borzalmakat.

Itthon a Standard Villamossági Rt. telefonmérnöki osztályán lett főmérnök, majd 1948-ban a gyár műszaki igazgatójának nevezték ki. Közben az Állami Műszaki Főiskola tanára lett, majd 1949-ben részt vett a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának a megalapításában és egyben felkérték a Vezetékes Híradástechnika Tanszékének a tanszékvezetői pozíciójának az ellátására. 1948-ban a Kossuth-díj arany fokozatával tüntették ki tudományos érdemei elismeréseképpen.

Az antwerpeni évek sikerei és Mauthausen pokla után itt volt tehát újra a siker, de ezt ismét derékba akarta törni az élet. 1949. november 25-én a hirhedt Standard-per előkészítési fázisában bevitték az Andrássy út 60-ba, ahonnan csak négy és fél hónap múlva jöhetett ki, de akkor is csak azért, hogy a koholt vádak alapján lefolytatott Standard-per egyik vádlottjaként megkezdje 15 éves börtönre ítéltként a büntetését. Ennek a meghurcolásnak a részleteit aztán az „Egy Kossuth-díjas börtönévei” című könyvében örökítette meg, de a könyvet akkor nem lehetett kiadni, a kéziratok alapján az csak 2001-ben jelent meg.

A börtönben 1952-ben a rabokból létrehozott mérnöki iroda tagja lett, majd 1954-ben amnesztiával szabadult. A börtönévek alatt meg tudta őrizni a szakmai képességeit, néhány mérnökkel fejből rakták össze a telefonközpontok kapcsolási rajzait, hogy el tudják viselni az ártatlanul töltött börtönéveket.

Jogi rehabilitációja az életében nem történt meg, erre csak 1989 novemberében került sor Dornbach Alajos ügyvéd kezdeményezésére. Ugyanakkor egyfajta fokozatos visszatérést – ha nehezen is – engedtek a számára. 1955-től ismét tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, de ténylegesen csak 1956. február 6-án helyezték vissza, mert egy teljes évig tartott, míg ezt az Egyetem rektorának sikerült kijárnia. 1960 és 1963 között a villamosmérnöki kar dékánja is volt, de ez sem volt egyszerű, mert amikor 1958-ban dékánhelyettessé akarták kinevezni, az ehhez szükséges erkölcsi bizonyítványt nem kapta meg, arra hivatkozva, hogy büntetett előéletű. A furcsa kettősség tehát még egy ideig kísérte az életútját. Dékáni tevékenysége alatt korszerűsítette a villamosmérnöki képzés tantervét és szervezőmunkája eredményeképpen létrejött az elektronikai technológia szak a karon belül.

Mindez azonban nem törte meg az alkotókedvét. Az egyetemen Frajka Bélával közösen nekiálltak egy jelfogós elektromechanikus számítógép megtervezéséhez és megépítéséhez és így Magyarországon elsőként állított üzembe egy programvezérelt, de az utasításokat kívülről beolvasó számítógépet, mely a MESZ I. nevet kapta (Műszaki Egyetem Első Digitális Számológépe). A gép kétezer elektromágneses jelfogót használt – ami a telefonközpontok alapeleme volt – és a programot lyukkártyán tárolt módon kívülről lehetett beolvastatni, az eredményt pedig egy klasszikus írógépből átalakított, elektronikusan vezérelt billentyűzet segítségével írta ki. A gépet működés közben egy 1958. novemberi filmhíradó archív példányán lehet megnézni. A MESZ I. jelenleg működésképtelen állapotban a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárában van a XI. kerületi Prielle Kornélia utcában. Egy lelkes csapat azonban már dolgozik a BME Távközlési és Médiainformatikai tanszék (BME TMIT) egyetemi adjunktusa, Németh Krisztián vezetésével a dokumentációja teljessé tételén és ennek alapján a részleges újjáépítésén.

Az oktatás és a berendezésfejlesztés mellett a tudományos életből is kivette a részét. 1956-ban a Híradástechnikai Tudományos Egyesületen (HTE) belül vezetésével alakult meg a Telefon szakosztály, 1961-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd 1976-ban pedig a rendes tagja lett. Itt előbb a Híradástechnikai, majd a Távközlési Bizottság elnökeként tevékenykedett. 1972-ben vonult nyugdíjba, de még utána is rendszeresen meglátogatta a tanszéket, így volt módom nekem is találkozni vele. Az első találkozásnál bámulatba ejtett az a tisztelet, ahogy korábbi kollégái fogadták – de megismerve az életútját és eredményeit, megértettem, hogy miért övezi ezt a szerény, csendes embert ekkora tisztelet.

Életében a sok csapás mellett számtalan díjat kapott, az 1948-ban az elsők között neki ítélt Kossuth-díjat is megerősítette egy levélben a Minisztertanács Titkársága, hogy az továbbra is érvényes, de utána 1962-ben és 1973-ban megkapta a Munka Érdemrendet, majd 1982-ben a Szocialista Magyarországért Érdemrendet. A Híradástechnikai Tudományos Egyesület 1960-ban elsőként ítélte neki oda a Puskás Tivadar-díjat, majd 1975-ben a magyar híradástechnikai ipar 100 éves évfordulójára jubileumi Puskás Tivadar-díjat kapott.

Kozma László 1983. november 9-én hunyt el 80 éves korában. Tiszteletére a BME jogutód tanszéke, a BME TMIT a professzor századik születésnapján megalapította a Kozma László-emlékérmet, melyet azóta is minden évben kiadnak.

dr. Bartolits István