135 évvel ezelőtt, 1881. május elsején kezdte meg működését az első hazai telefonközpont a Fürdő utca 10. számú ház III. emeletén. A mai József Attila utcában már nem láthatjuk az épületet, mely bombatalálat következtében megsemmisült, így a helyén ma játszótér van. A Puskás Tivadar által is támogatott telefonközpont létrehozása öccse, Puskás Ferenc nevéhez fűződik, s 25 előfizetővel kezdte meg működését. Erre emlékezünk a következőkben.

Puskás Tivadart attól kezdve foglalkoztatta a telefon otthoni bevezetése, hogy Amerikában megismerkedett a találmánnyal. Mivel azonban ő maga nem tudott erre időt szakítani, öccsét, Puskás Ferencet hívta meg Párizsba, hogy megismertesse a telefonközpont technikai részleteivel és a szervezési kérdésekkel. Ferenc közel fél évet töltött Párizsban, s ezalatt kitanulta a telepítés részleteit, majd Edison engedélyével megkapta Tivadartól az Osztrák-Magyar monarchia területére a telefonközpontok létesítésének jogát.

Puskás Ferenc ugyan bátyjával szemben nem rendelkezett műszaki beállítottsággal, huszárként szolgált a Monarchia lovasságánál, azonban ezek a telefonközpontok még igen egyszerűek, könnyen áttekinthetőek voltak. A készülékeknek nem volt tárcsájuk, ha valaki telefonálni akart, megforgatta a készüléke oldalán lévő csengetőkart. A keletkező áramot a központban egy jelfogó –  az annonciátor – érzékelte, mely elengedett egy, az előfizető vonalához tartozó lemezkét. A lebillenő lemezke alatt láthatóvá vált a telefonálni kívánó előfizető neve. A központ kezelője látva, hogy a lemez lebillent, a vonalhoz csatlakoztatta saját készülékét és rangjának megfelelően köszöntötte a telefon tulajdonosát, aki megmondta, kivel kíván beszélni. A kezelő ezután a hívott személy vonalához csatlakoztatta készülékét és a központ csengetőkarja segítségével felcsengette azt, majd ha a hívott jelentkezett, illő módon bejelentette, ki kíván vele beszélni. Ezután következett a kapcsolás, melyet úgynevezett zsinóráramkör segítségével hozott létre a kezelő. A zsinóráramkör egy egyszerű vezeték, melynek mindkét végére dugót szereltek. A kezelő a dugó egyik végét a hívó, a másik végét a hívott jelentőlyukjába dugta, s ezzel a két készülék össze is volt kötve.

Az első központokban a kezelő nem láthatta, hogy a két fél letette a telefont, ezért rendszeres időközönként belépett a kapcsolatba és megkérdezte a feleket, beszélnek-e még. Ha nem kapott választ, kihúzta a zsinóráramkört, bontotta a beszélgetést. Érthető hát, hogy a kezelői állás kellő udvariasságot, türelmet kívánt és az első időktől kezdve bizalmi állásnak számított. Sok más mellett ezt is meg kellett tanulnia Puskás Ferencnek.

Ferenc hamar döntött és hazaérkezve azonnal be is jelentette tábornokának, hogy lemond huszárfőhadnagyi rangjáról és kilép a katonaságtól. Szerencsétlen tábornok nem tudta elképzelni, hogy kártyaadósság vagy kényes nőügy van-e a végzetes lépés mögött, de amikor meghallotta a valóságot, kifakadt: "Elment Önnek az esze, kedves Puskás! Ilyen, nem is tudom, micsoda 'fon' miatt hagyni ott a császár kabátját! Mikor ilyen fényes karrier előtt áll! Nem fogadom el a lemondását - gondolja meg a dolgot jobban.". Ferenc azonban hajthatatlan volt és rögtön neki is látott a munkának.

Hamar kiderült, a feladat korántsem olyan könnyű, mint először gondolta. Ferencnek egyaránt meg kellett küzdenie a pénzügyi alapok előteremtéséért és a minisztériumi engedélyekért. Egy rövid időre Tivadar is hazajött 1879-ben, hogy személyesen győzze meg a pénzügyi köröket a találmány hasznosságáról, azonban hatalmas csalódás érte: a telefon senkit nem érdekelt, mint befektetési lehetőség. Döntenie kellett, hogy feladja terveit vagy maga finanszírozza a vállalkozást. Mivel komolyan hitt a telefon hazai sikerében, az utóbbi mellett döntött.

Ezzel még persze nem oldódott meg minden probléma, meg kellett szerezni az engedélyeket is. Az első kérvényt báró Kemény Gábor földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter azzal utasította el, hogy hallott már a találmányról, de mivel Bécsben nincs ilyen, így Budapesten sincs rá szükség. Puskás Ferenc csak hosszas kilincseléssel tudta elérni, hogy meginduljon az engedélyezés. Ekkor azonban új nehézség támadt. A minisztérium csak úgy adta ki az engedélyt, hogy az éppen fejlődésnek indult távíró hálózat érdekeit ne sértse a telefon megjelenése, ennek kidolgozása viszont sok időt vett igénybe. Végül Puskás csak 1880. május 20-án kapta meg az engedélyt, amiben feltételként szerepelt például, hogy a telefonvezetékeket nem szabad az állami vasúti és távíróvezetékek tartóoszlopaira szerelni. Előírta azt is, hogy a telefonvezeték kifeszítéséhez az összes érintett ingatlantulajdonos előzetes beleegyezését is meg kell szerezni. Megtiltotta a telefonhálózaton való táviratozást, sőt a táviratok távbeszélőn való továbbítását is. Az állam fenntartotta magának a telefonhálózat ellenőrzésének a jogát, sőt azt is kimondta, hogy a telefonhálózat létesítése maga is állami jog. Puskás Ferencnek így évi 8 aranyforintot kellett fizetnie a kincstár számára koncesszió gyanánt.

Az engedély kiadása után Puskás Ferenc megkezdhette végre az érdemi munkát. Az első budapesti telefonközpontot 200 vonalasra tervezte és a berendezést a Bell Telephone Companytól rendelte meg. Az első központ a belvárosban a mai József Attila utcában, akkori nevén a Fürdő utca 10. számú ház harmadik emeletén kapott helyet. A szerelési munkákban két amerikai szerelő is közreműködött. A telefonközpont első telefonkezelő kisasszonya Matkovits Júlia volt, akit ismerősei ennek ellenére Ilonkának szólítottak.

A Fürdő utcai központ már korszerűbb volt, mint az első kisebb berendezések. A nagyobb kapacitás miatt itt már nem zsinóráramkörökkel hozták létre a kapcsolatot, hanem függőleges és vízszintes lemezek metszési pontjába bedugott fémdugó segítségével. Ezeket keresztlemezes váltónak nevezték. A Fürdő utcai központ két 100 vezetékes hívásjelző szekrényből és két 100/64-es keresztlemezes váltóból állt. Az előfizetőkhöz vezető, egy szálból álló, pamutszigetelésű vashuzalokat egy villámhárítón keresztül kötötték be a keresztlemezes váltó 100 függőleges lemezére, míg a 64 vízszintes lemez szolgált az előfizetők közötti fémes kapcsolat létrehozására. 

Puskás a telepítés előrehaladtával 1881. február elsején előfizetői felhívást tett közzé a belvárosban, többek között a következő szavakkal ecsetelve a találmány előnyeit: "Hirtelen rosszul lett beteg orvosával, lángba borult ház a tűzoltósággal, a meglopott tőkepénzes a rendőrséggel egy perc alatt tudathatják a veszélyt, s megtehetik a szükséges intézkedéseket.". A központot 1881. május elsején helyezték forgalomba 25 előfizetővel, de a megnyitás után az előfizetők száma olyan gyorsan emelkedett, hogy három hónappal később már megkezdhette működését a második budapesti telefonközpont a Lövész utca (ma Királyi Pál utca) 11. szám alatt. A következő évben Budán is megjelent az első központ, a Pálffy tér (ma Bem József tér) 4-ben. Mindkét újabb fiókközpont a Fürdő utcai központtal volt összekötve, tehát ha például egy Lövész utcai előfizető egy budai előfizetőt hívott, akkor az összeköttetés csak a Fürdő utcai központon keresztül épülhetett fel. Ezért is, de a előfizetői szám növekedése miatt is a Fürdő utcai központot már 1882-ben bővíteni kellett.

Az 1882. február elsején megjelent első budapesti telefonkönyv már 238 előfizetőt sorol fel. Külön érdekessége, hogy ezeknek az előfizetőknek a túlnyomó többsége gyáros és nagykereskedő volt, ők érezték meg először a telefon fontosságát. A minisztériumok közül csak háromnak volt ekkor telefonja, orvos vagy kórház pedig egyáltalán nem szerepelt a listán.

dr. Bartolits István