Ismét egy vérbeli feltalálóról emlékezünk meg a következőkben, aki mind a mozgóképvetítésben, mind pedig a mozgóképtovábbításban úttörő volt, a nevét mégis kevéssé ismerjük. Charles Francis Jenkins összesen négyszáz szabadalmat mondhatott magáénak a legkülönbözőbb területeken és világelső volt a rendszeres televízió műsorsugárzás megvalósításában, bár ezt még egy rádióadó segítségével valósította meg. A következőkben a 155 évvel ezelőtt született, méltatlanul elfeledett feltaláló életével és néhány találmányával ismerkedhetünk meg.

Charles Francis Jenkins 1867. augusztus 22-én született az Ohio állambeli Daytonban, de a kvéker család már Charles két éves korában átköltözött Indiana államba, egy Richmond melletti farmra, Fountain City-be, ahol gazdálkodásból éltek meg. Egészen 16 éves koráig itt élt és a tanulás mellett leginkább a farmon elromlott berendezések javításával, továbbfejlesztésével töltötte szabadidejét. Már ezekben az időkben is azon törte a fejét, hogy lehet új eszközökkel segíteni a munkát. Egyik első újítása az az emelő volt, amivel meg lehetett emelni a járműveket a kerékagyak zsírozásához.

1886-ban, 19 éves korában önállósította magát és Washingtonba költözött, ahol gyorsíróként kezdett el dolgozni az amerikai parti őrség elődjének az irodájában. A farmon kifejlődött konstrukciós kedvét azonban magával hozta és szabadidejében 1890 körül egy mozgóképek vetítésére alkalmas szerkezet megvalósításán dolgozott, amit „mozgóképvetítő doboznak” keresztelt el. Később Phantoscope névre módosította a nevét és 1894-ben egy levelet írt a szüleinek, hogy pár napra visszatér Richmondba, hogy bemutassa a legújabb találmányát. A berendezést ezek után postára adta, majd kerékpáron tette meg a közel ezer kilométeres utat. Megérkezése után 1894. június 6-án Richmondban Jenkins unokatestvérének az ékszerboltjában tartotta meg a fiatal feltaláló az első bemutatót a szüleinek, a családnak és a barátoknak, valamint a meghívott újságíróknak. Ez volt a világon az első mozgóképvetítés, amit egyszerre több ember is tudott nézni.

A Richmond Telegraph korabeli száma szerint a bemutatót némi technikai szervezésnek kellett megelőznie, a Richmond külvárosában lévő üzletben ugyanis nem volt bevezetve az elektromos áram. Ugyanakkor a vetítő üzemeltetéséhez erre szükség volt. Jenkins nem esett kétségbe, a bolt előtti Main street-en ugyanis ott volt a trolivezeték, erről gyorsan csinált egy leágazást és egy vödör víz (!) segítségével előállította a vetítőlámpa működtetéséhez szükséges feszültséget. Az utcára néző bolt spalettáit becsukták és a pultra helyezett vetítővel szemben egy lepedőt rögzített a falra Jenkins, majd elindította a Phantoscope-ot. A vásznon pedig megjelent egy Annabella nevű revütáncos fél perc hosszúságú lepketánca, amit Jenkins még Washingtonban rögzített a kamerájával Annabella házának az udvarán.

A hatás nem is maradt el, többen a lepedő mögött keresték a táncosnőt, míg mások azt próbálták kitalálni, hogy mitől mozoghatott a kivetített kép. A bemutatóról a Richmond Telegraph mellett állítólag a The New York Herald Tribune és a Photographic Times is hírt adott.

Jenkins a Phantoscope-ban már feltekercselt filmet használt, míg a korábbi, Edison által szabadalmaztatott kinetoszkópon – ahol egyetlen lyukon betekintve lehetett a mozgófilmet nézni – még csigákon vezetett végtelenített filmet lehetett csak nézni. Ez volt tehát Jenkins másik újdonsága a vetítés mellett.

A találmány továbbfejlesztése viszont tőkét igényelt. Jenkins ekkor a washingtoni Bliss School of Electricity tanműhelyeiben képezte magát tovább. Az iskola vezetője, Louis D. Bliss 1894 telén bemutatta Jenkinst Thomas Armatnak, aki szintén ebben az iskolában tanult akkor, mint gépész és közben befektetési lehetőségeket is keresett. A bemutatásból 1895 márciusában írásbeli szerződés lett, melyben megegyeztek, hogy Armat vállalja Jenkins találmányának a pénzügyi költségeit és támogatja a találmány sikerét.

A Phantoscope fejlesztése így felgyorsult és 1895. augusztus 28-án már be is nyújtották a közös találmány leírását a szabadalmi hivatalba. Közben három berendezést is elkészítettek és kiállították, illetve működésbe helyeztek az 1895 őszén Atlantában rendezett Cotton States and International Exposition nevű kiállításon, ahol egy speciális épületben néhány filmet is levetítettek, ezzel az első – igaz csak ideiglenes – mozit is létrehozták.

Nem sokkal a sikeres kiállítás után vita támadt Jenkins és Armat között a találmány elsőbbségét illetően. A vitát bíróság előtt is folytatták, itt Jenkins el szerette volna érni, hogy ő legyen az egyetlen feltalálója a Phantoscope-nak, de végül is a bíróság ezt nem fogadta el. A megoldás az lett, hogy végül Jenkins egyedül jegyezhette a Phantoscope szabadalmát arra a korai berendezésre, ami még az Armattal kötött szerződés előtt megszületett, a módosított berendezésre azonban csak együttesen adhattak be igényt. Az US 536 569 számú szabadalom, melyet 1895. március 26-án elfogadott a szabadalmi hivatal, így Charles Jenkins egyedüli találmánya, de az 1897. július 20-án elfogadott US 586 953 számú változat már mindkettőjük nevére szólt. Ezt a szabadalmat azonban Jenkins eladta Armatnak, aki így szabadon rendelkezhetett vele. Armat hamarosan továbbadta ezt Edisonnak, aki ennek alapján indította útjára Vitascope nevű termékét, amit itthon vitaszkópnak hívtak. Valójában tehát Edison sikeres mozigépe mögött is Jenkins találmánya húzódott meg.

A pereskedéssel indult történetnek további folytatása is volt, Terry Ramsaye filmtörténész 1926-ban megjelent A Million and One Nights című könyvében például megszólaltatta Annabellát, aki azt mondta, hogy számára nagy megtiszteltetés volt Edison Black Maria stúdiójában eltáncolni a Butterfly, Serpentine és Sun jeleneteket, de arra nem emlékezett, hogy valaha is Jenkins számára táncolt volna. Ezzel Ramsaye némileg megkérdőjelezte az 1894-es bemutató elsőbbségi időpontját és ennek kapcsán még azt is felveti, hogy az egész 1894-es bemutatót csak Jenkins nagyította fel annak érdekében, hogy egy kézzelfogható eseménnyel bizonyíthassa az elsőbbségét. Ennek a változatnak kicsi a valószínűsége, de ha így is történt, ez mit sem von le Jenkins eredményeiből, aki a szabadalom eladása után is folytatta a legkülönbözőbb találmányok létrehozását.

Annak érdekében, hogy teljesen ennek a munkának tudja szentelni az idejét, kilépett a munkahelyéről is, befejezve a gyorsírói tevékenységet. Feltalálói területe meglepően széles volt. A spirálrugós kekszesdoboztól egészen a járművekig terjedtek a találmányai. 1898-ban már olyan autómobilt tervezett, melynek az orrészében volt a motor, nem pedig az ülés alatt, mint a korabeli változatoknál. 1901-ben egy kezdetleges városnéző busz terveit adta el, később pedig önindítókat tervezett autók számára. Emellett azonban továbbra is foglalkozott a mozgófilmmel kapcsolatos találmányok kidolgozásával is.

Ebben a témában 1913. szeptember 27-én egy figyelemre méltó cikket publikált a Moving Picture News folyóiratban Motion Pictures by Wireless – Wonderful possibilities of Motion Picture Progress címmel. Ebben a cikkben már arról értekezett, hogy a mozifilm képkockáit rádióhullámok segítségével lehetne továbbítani az otthonokba. Jenkins ebben az elképzelésben még ténylegesen rádióadókban gondolkodott, szó sem volt külön TV-adókról.

Az elképzelést azonban nem volt egyszerű megvalósítani. Az egyik legnagyobb problémát a képfelbontás és visszaalakítás jelentette, melyet az 1920-as évek elején – a technikai fejlődés akkori szintjén – mechanikus rendszerekkel igyekeztek megvalósítani. Ehhez többen – mint pl. a skót születésű John Logie Baird – a spirális vonal mentén átlyuggatott Nipkow-tárcsát használták fel erre a célra. A Nipkow-tárcsát Paul Nipkow találta fel még 1883-ban a képfelbontás megoldására, de mivel kísérletei nem kecsegtettek túl sok sikerrel, ő maga nem foglalkozott a továbbfejlesztésével.

Jenkins azonban más úton indult el, és két eltérő sebességgel forgó, de egymást részben átfedő prizmagyűrűvel vezérelte a fénysugár útját. A prizmagyűrűk növekvően eltérő mértékű fényeltérítést létrehozó szegmensekből álltak és így pásztázták végig a közvetítendő eseményt 48 soros felbontással, 15 kép másodpercenkénti átvitelével. Az egyik prizmagyűrű a vízszintes képletapogatást vezérelte és ebben 8 szegmens ismétlődött egy fordulatra, ez nyolc sor letapogatását vezérelte. A másik prizmagyűrű a fénysugár függőleges eltérítését vezérlete úgy, hogy amikor az első prizmagyűrű megtett egy nyolcad fordulatot, akkor egy sorral lejjebb kerüljön a fénysugár. Az ötlet valóban kiváló volt, azonban ennek a gyakorlati kidolgozásához közel tíz év kellett a cikk megjelenése után. Végül Jenkins ezt a szabadalmát 1922. március 13-án adta be és US patent 1 544 156 számon 1925. június 30-án fogadták el. Ez az év igen zsúfolt volt a kezdetleges televíziózás szempontjából. Baird 1925 tavaszán mutatta be első próbálkozásait a londoni Selfridges áruházban a mechanikus képfelbontású televízióval. Philo Farnsworth ekkor kezdte meg az elektronikus képfelbontást megvalósító dissector tube kidolgozását. Tihanyi Kálmán pedig már a Radioszkóp nevű találmányán dolgozott, ami a töltéstárolás elvét használja és a katódsugárcsöves képcsövek megjelenéséhez vezetett. Egyszerre tehát többféle megoldáson dolgoztak a feltalálók, hol figyelve egymás szabadalmait, hol pedig csak a saját elképzelésük megvalósítására hagyatkozva.

Jenkins megoldása a két prizmagyűrűvel eléggé egyedi megoldás volt, de a 48 soros felbontás és a másodpercenkénti 15 kép átvitele már közelített a felismerhető képek átviteléhez a korábbi, inkább csak sziluetteket mutató próbálkozások után. Jenkins az általa vezetett Charles Jenkins Laboratories csapatával nem csak az elvi megoldást ültette át a gyakorlatba, hanem azt is átgondolta, hogyan lehetne a mozgóképeket eljuttatni a lakásokba. Az elektronikus jelekké átalakított képeket egy rádióállomás segítségével sugározta ki – ne feledjük, a 48 soros felbontás és a másodpercenként 15 kép még nem igényelt szélessávú átvitelt – és ezzel oldotta meg a vezeték nélküli kapcsolatot. A vételhez pedig kidolgozott egy speciális terméket, a Radiovisor Kit-et, melynek igen alacsony ára volt (akkoriban 2,5 $, ami a mai dollárban számítva 50 $ alatt lenne), amiből házilag össze lehetett rakni egy vevőkészüléket. Az így elkészült vevőkészüléket a rádióhoz kellett csatlakoztatni és az erre a célra kijelölt frekvencián kisugárzott jelek vezérelték a vevőkészüléket. A kép egy kb. 15 cm átmérőjű nagyítóüvegen keresztül volt látható. Mai fejünkkel ez egy igen primitív megoldásnak tűnik, de hát száz évvel ezelőtt ez fantasztikus dolog volt.

Az első televíziós sugárzás engedélyét az 1926-ban létrehozott Federal Radio Commission (a mai FCC jogelődje) adta ki 1928. február 25-én a Charles Jenkins Laboratories számára, ami azért volt nagy jelentőségű, mert addig csak rádiósugárzásra adtak ki engedélyeket. Jenkins először 1605 kHz-en, majd 6420 kHz-en sugározta az adást. Először még ő is csak sziluett-képeket küldött a keskeny sávú átvitel miatt, de később már valódi fekete-fehér képeket tudtak továbbítani. A rendszeres adás azt jelentette, hogy hetente öt napon keresztül lehetett látni az öszeállított programot. 1928. július 2-tól kezdve indult el a világ első rendszeres televíziós adásaként a Radiovision névre keresztelt szolgáltatás, mely először csak Washington külvárosából sugározta a W3XK kódjelű rádióadóról a 48 soros felbontású jeleit. Kezdetben 250 W-os adót használt, majd ezt 1931-ben egy 5kW-os adó váltotta fel. 1929-től a washingtoni körzet mellett Wheaton-ban (Maryland állam) is megindította adást. 1930-ban már áttért az előre meghirdetett műsorok sugárzására és ezt egészen 1931 végéig tudták biztosítani, de közben fokozatosan veszteségessé vált a cég. A Jenkins Television Corporationt végül 1931 végén Lee de Forest vásárolta fel, de az ő cége is hónapok múlva csődbe került. Ekkor a jóval fejlettebb technológiát használó RCA vásárolta fel az egyesült céget és azonnal megszüntette a mechanikus televíziózást és az ezzel kapcsolatos fejlesztéseket.

Charles Jenkins közben megalapította Mozgókép Mérnökök Társaságát (Motion Picture Engineers Society), aminek egyben az első elnöke is volt. 1929-ben visszatért Richmondba, ahol az Earlham College tiszteletbeli doktora lett. Életében több könyvet is írt, ezek többnyire a technológiáról szóltak, de 1931-ben megjelent a The Boyhood of an Inventor című önéletírása is. Jenkins egyébként élete során több mint 400 szabadalmat mondhatott magáénak, amiből 75 a mechanikus televízióval volt kapcsolatos. Az élet dramaturgiája, hogy Charles Jenkins 1934. június 6-án, napra 40 évvel az után hunyt el Washington D.C.-ben, hogy Richmondban bemutatta az első mozgóképes vetítést.

Charles Jenkins az élete folyamán elismert szakember volt, 1987-ben megkapta az Elliott Cresson Medal-t, majd 1913-ban a John Scott Medal-t a mozgófilm fejlesztésében elért eredményeiért és 2011-ben – igaz, meglehetősen későn – bekerült a Nemzeti Feltaláló Hírességek Csarnokába (National Inventors Hall of Fame) is. Nevét és találmányait mégis kevesen ismerik, pedig úttörő tevékenységet folytatott a mozgóképvetítés és a televíziózás kezdeteinél.

dr. Bartolits István