Kivételesen nagy évfordulóra emlékezhetünk, hiszen Alexander Graham Bell találmánya talán a világ összes embere számára ismerős, bár még mindig vannak a világon telefonnal nagyon szerényen ellátott területek. Most a megemlékezés mellett néhány olyan találmányát is megemlítjük, ami talán kevéssé ismert, pedig munkásságának nagyobb része már a telefon feltalálása utánra esett. Emellett kicsit betekintést adunk a találmány megszületésének a magánéleti mozgatórugóiba is, hiszen egy időben Bellt munkája és magánélete ugyanahhoz a családhoz kötötte, hogy aztán egészen a haláláig kitartson az őt végig támogató felesége mellett. Találmányának jelentősége miatt sokan támadták meg feltalálói elsőségében, állítólag 587 alkalommal kellett bírósági tárgyalásokon megjelennie vagy képviseltetnie magát az úttörő szabadalma megvédése érdekében, így életének erre a részére is kitérünk röviden a megemlékezésben.

Alexander Bell Skóciában, Edinburgh-ban született 1847. március 3-án egy háromgyermekes család második gyermekeként. Bátyja, Melville James Bell 1845-ben, öccse, Edward Charles Bell 1848-ban született. Édesapjuk, Alexander Melville Bell hangtannal foglalkozott, s kidolgozott egy fonetikai rendszert siketek hangzóbeszédre tanítására. Mivel Bell nagyapja és nagybátyja is hasonló foglalkozást művelt, beszédtanárként dolgoztak dadogó gyermekek mellett illetve beszédművészetre tanítottak felnőtteket, így Bell számára szinte természetes módon adódott, hogy ebbe tanuljon bele. Ennek az első jele volt talán, hogy 10 éves korában azzal állt apja elé, hogy neki is lehessen középső neve, mint a környezetének. Apja a következő születésnapján megengedte Alexandernek, hogy egyik kanadai páciensének, aki a család barátjává vált, a nevét vehesse fel. Így lett 11 éves korában Alexander Graham Bell.

Bellt emellett érdekelték a technikai dolgok is, első találmányát már 12 éves korában megalkotta. Legjobb barátjának a szülei ugyanis malmot üzemeltettek. Bell addig nézegette a malom működését, míg egy olyan eszközt épített, amelyben a forgó lapátokat körömkefékkel kombinálta így egy kezdetleges hántológépet készített, amit aztán be is építettek a malomba és évekig sikerrel használták. Cserébe barátja apja egy kis műhelyt épített a két fiúnak, hogy kedvükre hozhassanak létre találmányokat. Bell azonban a művészetek, a versek és a zene iránt is fogékony volt, ezt a tulajdonságát anyai ágról örökölte. Autodidakta módon megtanult zongorázni, de a család vendégeit sokszor hasbeszélőként és más trükkökkel is szórakoztatta. Ennek ellenére eléggé zárkózott típus volt, aki szeretett egymagában gondolkodni különböző dolgokról. Nagy hatással volt rá az is, hogy édesanyja 12 éves korától kezdve fokozatosan elvesztette a hallását, így hamar megtanulta a jelbeszédet is és teljes csöndben „beszélgettek” egymással.

Bellt az apja oktatta egy ideig, csak később került a Royal High School kötelékébe. Itt a tudományok, elsősorban a biológia felé fordult. Az iskolái elvégzése után már a nagyapja tanítványai kérték, hogy inkább az ifjú Alexander tanítsa őket tovább. Így 16 éves korában már az Elgin-ben lévő Weston House Academy tanuló-tanára pozíciót kapta meg. Utána az Edinburghi Egyetemen folytatta tanulmányait, majd felvételt nyert a University College London szemesztereire.

A családot közben több tragédia is érte. 1867-ben tüdőbajban meghalt Bell öccse, Edward Charles Bell, majd 1870-ben az időközben megnősült bátyja, Melville James Bell is, akit szintén a tüdőbaj komplikációi vittek el. A család már korábban is tervezte, hogy más vidékre költözne, Bell apja is betegeskedett és Új-Funlandban jött rendbe, amikor ott tartózkodott. Amikor már az egyetlen életben maradt gyermekükön is észrevették a kezdődő betegség jeleit, akkor viszont döntöttek. Felszámolták a javaikat és négyesben, Melville özvegyével együtt 1870-ben kihajóztak Kanadába. Bell megpróbálta akkori kedvesét, Mary Ecclestont is rábírni a kivándorlásra, de ez nem sikerült.

A család hamarosan megvásárolt egy farmot Brantford közelében, ahol egy nagyobb fészer is található volt. Ebben a fészerben rendezte be Bell a műhelyét. Itt Hermann von Helmholtz könyve alapján az elektromossággal és a hangkeltéssel foglalkozott. Közben intenzíven fejlesztette tovább az édesapja által létrehozott Visible Speech, azaz a „látható beszéd” fonetikai rendszert, mely a siketek hangzóbeszédre tanításának a remek eszköze volt. Az egyes hangzókhoz rendelt ábrák azt mutatták be, hogy az adott hang kiejtésekor hogyan kell állnia a szájnak és a nyelvnek. Ennek a módszernek a népszerűsítésében Bell komoly munkát végzett, s természetesen a tanítványait is ezzel a módszerrel tanította beszélni, hiszen a siketek nem hallják a saját kiejtésüket és nincs is mihez viszonyítaniuk a hangképzésüket. Bell apja is és Bell is fontosnak tartotta viszont, hogy a jelbeszéd mellett tanuljanak meg beszélni is, mert ezzel javítani tudják az életminőségüket.

Alexander Melville Bell módszerét egyre többen ismerték meg és Sarah Fuller, a Boston School of Deaf Mute igazgatója meghívta, hogy a módszerét egy hosszabb képzés keretei között ismertesse meg az iskola tanáraival. Bell édesapja ezt a meghívást azzal utasította vissza, hogy inkább a fiát küldi el Bostonba a képzés megtartására. Így Bell egy fél évig Bostonban és két másik iskolában, Hartfordban és Northamptonban is megtartotta ezeket a kurzusokat. Brantfordba való visszatérése után viszont újra a műhelyébe vonult, hogy folytassa elektromos kísérleteit a „harmonikus távíró” megalkotása irányában.

Az általa harmonikus távírónak nevezett gondolat azért került a középpontba, mert a távíró használatának a népszerűsége akkora lett, hogy a kiépített hálózat nem volt képes azt kiszolgálni. Felmerült tehát a távíróvonalak többszörös kihasználása, azaz hogy egy távíróvonalon párhuzamosan több táviratot is lehessen továbbítani. Bell gondolata az volt, hogy ha különböző hangmagasságokon küldi el a távírójeleket, akkor azok a vételi oldalon szétválaszthatóak lesznek és így megvalósíthatja a távírószolgáltatók vágyát. Ehhez azonban mind az adóoldalon, mind pedig a vevőoldalon új megoldásokat kellett kidolgozni.

Bell egy idő után azon is aggódni kezdett, hogy miképpen tudja saját egzisztenciáját kiépíteni, s ebben Brantford nem adott számára megfelelő környezetet. Egy ideig azon gondolkodott, hogy visszatér Londonba, de a bostoni sikeres körútja hatására végül is úgy döntött, Bostonban szeretne inkább tanár lenni. Ebben apja is segítséget nyújtott neki, levélben ajánlotta be a fiát Gardiner Green Hubbardnak, aki a Clarke School for Deaf alapítója és elnöke volt, hogy segítse Bell boldogulását. Így 1872 októberében Bell megnyitotta saját iskoláját, a School of Vocal Physiology and Mechanics of Speech nevű intézményt Bostonban, s első osztályába már harminc növendéket tudott felvenni. Még ugyanebben az évben az a megtiszteltetés is érte Bellt, hogy a Bostoni Egyetem is felkérte professzorának. Így Bell főhadiszállása Boston  lett, bár nyaranta még visszatért Brantfordba, Kanadába. Az egyetemi állás elfoglalása után a magániskoláját is feladta és mindössze két tanítványát tartotta meg: a hat éves George Sanders-t és a 15 éves Mabel Hubbard-ot. Mindkét tanítványának a családja fontos szerepet játszott Bell életében. Georgie édesapja, Thomas Sanders egy gazdag üzletember volt, aki Bell számára olyan lakhelyet biztosított, amiben egy komplett szobát a kísérletei számára tudott berendezni. Mabel Hubbard pedig Gardiner Green Hubbard lánya volt, aki öt éves korában vesztette el a hallását skarlátbetegsége szövődményeként. Hubbard ennek a csapásnak az enyhítésére foglalkozott siketekkel és hozta létre a Clarke School of Deaf iskolát. Bell gyakran fordult meg a családnál és Hubbard kifejezett kérése volt, hogy vegye át Mabel tanítását az új módszerrel. Bell hónapok alatt komoly eredményeket ért el Mabel beszédkészségének a javításában és ezt érzékelte Hubbard is.

Az esti beszélgetésekben azonban szó esett a távíróról is és kiderült, hogy Hubbardot, mint üzletembert szintén élénken foglalkoztatja a távíró továbbfejlesztésének a kérdése. Az volt a véleménye, hogy a nagy távírótársaságokat a monopolhelyzetük miatt csak az érdekli, hogy minél nagyobb hasznot húzzanak az igen magas távíródíjakból. A megoldást Hubbard új távírótársaságok megalapításában látta. Abban is biztos volt, hogy az olyan nagy cégekkel, mint a Western Union, csak úgy lehet felvenni a versenyt, ha valami egészen új és gazdaságos megoldással áll elő az új versenytárs. Ezért, mikor meghallotta a „harmonikus távíró” ötletét, azonnal felismerte az üzleti lehetőséget és támogatni kezdte Bell próbálkozásait. Thomas Sanderst is rávette, hogy járuljon hozzá a hangtávíró fejlesztéséhez. Ez óriási segítség volt Bell számára, mert így egy saját kísérleti műhelyt tudott kialakítani és még egy elektrotechnikában járatos asszisztenst is maga mellé tudott venni Thomas Augustus Watson személyében.

Szükség is volt a segítségre, mert híre járt, hogy a Western Electric jónevű elektromérnöke, Elisha Gray valami hasonló találmányon dolgozik. 1874 végén fej-fej mellett haladtak a távíró továbbfejlesztése terén, s félő volt, hogy a sokkal tapasztaltabb Gray, aki ráadásul jobb anyagi háttérrel is rendelkezett, előbb lesz kész a megoldással. Ráadásul azt is rebesgették, hogy a Western Union által támogatott Thomas Alva Edison is a távíró tökéletesítésébe kezdett. Természetesen mindkét feltalálónak jobbak voltak a körülményei, mint Bellnek, azonban Gray nem rendelkezett tapasztalatokkal a hanghullámok viselkedésében, Edison pedig annyi mindenen dolgozott egyszerre, hogy teljesen véletlenszerű volt, mit fejez be és mit hagy későbbre.

Watson segítségével Bell minden esetre sokkal hatékonyabban tudott előrehaladni és 1875 tavaszán a Szabadalmi Hivatal találmányként bejegyezte a készüléket. Ez azonban nem jelentett többet, mint hogy készül egy ilyen találmány. A munka neheze, a hangtávíró gyakorlatban is használható modelljének elkészítése még hátra volt. Az éjszakák állandó kísérletezéssel, a berendezés finomításával teltek. Esténként azért rendszeresen megjelent a Hubbard családnál is, részint azért is, mert egyre inkább érzelmi szálakkal is kezdett kötődni tanítványához, Mabel Hubbardhoz. Erről ugyan nem szólt sem a lánynak, sem a családnak, de Mabel édesanyja egy idő után megsejtett valamit Bell érzelmeiből és óvatosan felkészítette Mabelt a tanár úr esetleges udvarlására. Mabel azonban megnyugtatta anyját, hogy a próbálkozásokat udvariasan, de határozottan el fogja hárítani. Bell persze minderről nem tudott, de gondolatait amúgy is lefoglalták a harmonikus távíró gyakorlati megvalósításának a gondolatai.

Bell alapgondolata az volt, hogy mind az adó, mind a vevőberendezésbe más-más frekvenciára érzékeny acél rezgőnyelveket épít be, de úgy, hogy minden adóoldali rezgőnyelvnek megvan a párja a vevőoldalon. Elképzelése szerint, ha az adóoldalon megpendít egy adott rezgőnyelvet, akkor a vevőoldalon csak az a rezgőnyelv mozdul meg, amelyik erre a frekvenciára érzékeny. Ilyen módon valóban több jelet is át lehet vinni egyszerre a vonalon, ez tekinthető a mai frekvenciaosztásos rendszerek ősének. Ezen a megoldáson dolgoztak 1875. június 2-án is, amikor a vevőkészülék egyik rezgőnyelve beragadt. Bell az adó mellett várakozott, míg Watson átment a másik szobába, hogy kiszabadítsa a nyelvet. A beszorult acéllapot nehezen tudta kiszabadítani, de mikor sikerült, az nagy pendüléssel ugrott vissza a helyére. Bell meglepetten tapasztalta, hogy az adókészülék nyelve megismételte a hangot, szintén megpendült. Eredetileg ugyan csak a jel átvitelére akarta használni a rezgőnyelvet, de az most magát a hangot vitte át. A kis szobában ekkor ébredt rá a teljesen máson dolgozó két fiatalember, hogy akaratukon kívül sikerült elektromos úton hangot továbbítaniuk.

A kis bostoni műhelyben ez a véletlen megváltozatta az éjszakázások célját. A felismeréstől kezdve ugyanis Bell már alig foglalkozott a hangtávíróval, minden energiájával az elektromos hangátvitel megoldását igyekezett kikísérletezni, mert ez sokkal jobban izgatta. Eltökéltsége majdnem meghiúsította a nagy lehetőséget, ugyanis Hubbard egyre élesebben követelte, hogy a pénzt hozó hangtávíróval kellene foglalkoznia és nem a haszontalan szerkezet, a messzeszóló előállításával. Addigra már a Hubbard család előtt is nyilvánvalóak lettek Bell érzelmei leányuk iránt, ezért kétszeresen is fontosnak tartották, hogy a feltaláló mihamarabb megalapozza a jövőjét anyagilag is. Bell azonban már határozottan tudta, mit akar, egyszerűen faképnél hagyta a perlekedő Hubbardot. Felmerült a veszélye, hogy az eddigi barátság félbeszakad, ami persze a további munkát is lehetetlenné tette volna. Ekkor azonban a mindkettejüket megértő Mabel Hubbard lépett közbe és kis idő elteltével olyan jól sikerült a felbőszült férfiembereket megbékítenie, hogy a viszályt Mabel 18. születésnapján, 1875 novemberében eljegyzés követte.

Bell tehát a telefon kifejlesztését vette célba, amivel már előtte is többen foglalkoztak, de sikert nem értek el igazán. Ezekről a korábbi kísérletekkel és magának a telefonnak a feltalálásával már korábban foglalkoztunk, így itt most csak a fő motívumokat mutatjuk be.

Bell tehát az eljegyzés után is megszállottan dolgozott a messzeszóló gyakorlati megvalósításán. Az emberi fület tanulmányozva ráébredt a dobhártya szerepére, megértette, hogy a beszéd átviteléhez széles frekvenciatartományban kell átvinni a hangokat. Watson pedig türelmesen alakította ki az egyre érdekesebb formájú és alakú szerkezeteket. Kitartó munkájukat 1876. március 10-én koronázta siker: Bell a következő mondatot mondta tagoltan a készülékbe: Mr. Watson, come here, I want you (Mr. Watson, jöjjön át, látni szeretném). Pár pillanat múlva Watson ledobta kezéből a szerszámokat és szinte lélegzetet sem véve kiabálta: Hallom Önt, uram! Érti ? Hallom a szavakat, amit mond! Ez volt az a pillanat, amikor – még elég primitív formában – megszületett a messzeszóló, amit ma telefonnak nevezünk.

1876. március 10-én megszólalt az első kezdetleges telefon, de innen még hosszú út vezetett a sikerig. Bell azonban már korábban érezte, hogy az intenzív kísérletezésnek olyan eredménye lesz, amit már érdemes védelemben részesíteni. Amíg segédje, Watson az újabb kísérleteket, próbákat előkészítette, addig ő a telefon szabadalmi leírásán munkálkodott. 1876. február elejére elkészült a szabadalmi beadvány, amit Gardiner Hubbard vitt el Washingtonba, a Szabadalmi Hivatalba. A korabeli dokumentumok szerint a beadványt 1876. február 14-én nyújtotta be Hubbard. Ezzel kapcsolatban érdemes kitérnünk egy széles körben elterjedt tévhitre, mely a telefon szabadalmi beadványára vonatkozik. Sok helyen olvashatjuk, hogy Elisha Gray mindössze két órával később adta be telefonra vonatkozó szabadalmát, tehát csak ezen a kis különbségen múlott, hogy nem ő lett a telefon feltalálója. Ez azonban így nem igaz.

A hiteles történet rekonstruálásához tudnunk kell, hogy Gray ugyanúgy a távíró tökéletesítésén dolgozott, mint kezdetben Bell, s 1874 elején ő is eljutott a hangtávíró gondolatáig. Gray azt is felismerte, hogy ezzel a módszerrel zenét, sőt talán még beszédet is lehetne továbbítani, de azt is látta, hogy ez nem egyszerű feladat. Emellé járult még az a tény is, hogy a Western Electric számára a távíró hatásfokának a javítása volt a kitűzött cél. Ahogy 1875 nyarán Hubbard egyre erőteljesebben igyekezett meggyőzni Bellt, hogy ne a messzeszólóval, hanem a hangtávíróval foglalkozzon, ugyanebbe a helyzetbe került Elisha Gray is. Ügyvédjével, George Willey-vel és pénzügyi támogatójával, Samuel White-tal hármasban vitatták meg a kérdést, mi legyen az első. Mindketten azt tanácsolták Gray-nek, teljes erejével a sok haszonnal kecsegtető távíróval foglalkozzon, s a pusztán tudományos szempontból érdekes "beszélő távíróval" való bíbelődést hagyja a kísérletezgető tanárra. A mérnök egyetértett a tanáccsal és eszerint cselekedett. Fantáziáját persze továbbra is izgatta az elektromos hangátvitel kérdése, s 1876. február 14-én valóban tett egy bejelentést a Szabadalmi Hivatalban, azonban ez nem szabadalmi beadvány, hanem egy akkoriban még élő szabadalomjogi kuriózum, az úgynevezett óvadékbejelentés volt.

Az óvadékbejelentés (caveat) lényege, hogy a feltaláló egy pontosan még nem körvonalazott találmány létrehozására vonatkozó szándékát jelzi a Hivatal felé. Az óvadékbejelentés a feltalálót ötlete eltulajdonítása ellen védte bizonyos mértékben a tényleges szabadalom benyújtásáig. Ezzel a védelemmel azonban csak amerikai állampolgár élhetett, ezért Bellnek csak az a lehetősége maradt, hogy kész szabadalmi leírást nyújtson be. Ha tehát ugyanannak a találmánynak az ügyében fordultak mindketten a Szabadalmi Hivatalhoz február 14-én, akkor is több hónapos különbségről van szó, hiszen Bell kész szabadalmi leírást nyújtott be, míg Gray csak óvadékbejelentést tett. Az elsőség kérdése tehát fel sem merült. Ráadásul - éppen a caveat vázlatos jellege miatt – teljes mértékben az sem dönthető el, hogy a Gray által bejelentett elektromuzikális vagy elektroharmonikus szerkezet csak zene átvitelére vagy valóban beszéd átvitelére is alkalmas lett volna.

Bell számára tehát 1876 tavaszán csak az volt a kérdés, hogy elfogadja-e a Hivatal a szabadalmi leírást és bejegyzi-e az új találmányt. Mivel ez március 7-én – három nappal az első ígéretes kísérlet előtt – US patent 174 465 számon, „Improvement of Telegraphy” címen megtörtént, már teljes erejével a találmány kivitelezésére koncentrálhatott. Bell a lehető legjobb konstrukció kialakítása érdekében hosszasan tanulmányozta az emberi fül szerkezetét, s igyekezett megérteni a dobhártya szerepét a hallás mechanizmusában. Minden bizonnyal ezek a tanulmányok adták az ötletet a feltalálónak, hogy első működő készülékében a membránhoz csatlakozó fémrúd savas vízzel töltött edénybe merüljön, s a membrán mozgása következtében kialakuló ellenállás-változást használja fel a beszédet hordozó elektromos jelek létrehozására. Az első telefonokban még a mikrofon és hallgató sem volt különválasztva, mindkét feladatot ugyanaz a membrán látta el, így a készüléket ide-oda kellett mozgatni a száj és a fül között. A nehézkes használhatóság miatt érthető, hogy az emberek először csak technikai érdekességnek tartották a "beszélni képes szerkezeteket".

A találmány első komolyabb bemutatkozására az 1876-os philadelphiai Centenáriumi Kiállítás adott lehetőséget. A XIX. század végén ezek a kiállítások szolgáltak többek között arra, hogy bemutassák a technikai újdonságokat, de ezek a világtalálkozók adtak lehetőséget az üzleti kapcsolatok kiépítésére is. A Centenáriumi Kiállítás azonban kiemelkedett a hasonló – többnyire európai - kiállítások sorából, mert az Egyesült Államok itt kívánta demonstrálni, hogy élni tudott önállóságával és a világ egyik vezető nagyhatalmává vált. Bell gondolni sem mert arra, hogy találmányával eljusson a rendezvényre, hiszen ez komoly anyagi terhet jelentett volna a számára, azonban ismét segítségére volt Hubbard, aki a szervező bizottság tagjaként részt vett az eseményen és lehetővé tette Bell számára, hogy ő is ott lehessen azon a vasárnapon, amikor az előkelőségek látogatták meg a rendezvényt.

1876. június 25-én tehát egy kis asztal előtt ülve várta Bell, hogy megérkezzenek a magas rangú látogatók. Vasárnaponként a kiállítás zárva szokott lenni, a szervezők ezért választották ezt a napot az előkelő vendégek számára. A vendégek sokat időztek a csarnokban, többek között Elisha Gray standján és már félő volt, hogy nem is állnak meg Bell kis asztalkájánál, mert az éhség és a fáradtság kezdett erőt venni rajtuk, azonban ekkor váratlan dolog történt. A vendégek közül előlépett Dom Pedro de Alcantara, a brazil császár és minden különösebb formaság nélkül a következő szavakkal ölelte át Bellt: ”Bell professzor, mennyire örülök, hogy újra látom Önt.”. A kíséret tagjai persze egyből megfeledkeztek éhségről, fáradtságról és izgatottan kezdték magyarázni a császárnak, hogy az egyik legérdekesebb találmány előtt áll. Eközben pedig lázasan törték a fejüket, vajon kije is lehet ez a szakállas tanár a brazil császárnak. Mint utóbb kiderült, a császár egy humanitárius utazása során látogatta meg a süketnémákkal foglalkozó osztályt a bostoni egyetemen, ekkor ismerkedtek meg.

Bell bemutatta a császárnak a telefont, majd sorra kipróbálták a többi vendégek is, közöttük Sir William Thomson, akit Lord Kelvin néven ismerünk. A tudós első meglepetésében alig tudott megszólalni, majd kijelentette, hogy ez a legnagyszerűbb dolog, amit Amerikában valaha is látott. A másnapi újságok természetesen a császár dicsérő szavaival és Lord Kelvin meglepett mondatával voltak tele, így a telefon egyszerre széles körben ismert lett.

Tovább növelte a találmány ismertségét az az 1877 februárjában tartott bemutató, ahol Bell már Salem és Boston között - mintegy 25 kilométeres szakaszon - épített ki telefonkapcsolatot. A bemutatón több száz ember vett részt, s a több óráig tartó demonstráció alatt Bell és Watson néhány friss helyi hírt is elmondott egymásnak. Másnap a bostoni "Globe" című újság egy teljes oldalnyi salemi hírt közölt "Telefonon keresztül érkezett..." fejléccel. Ez már komolyan megmozgatta az emberek fantáziáját, s előrevetítette, hogy a telefon előtt nagy jövő áll.

Az ismertség azonban egyáltalán nem jelentett üzleti sikert. Sokan ugyanis úgy vélekedtek, hogy a telefon csak tudományos érdekesség. Ezt erősítették Gray nyilatkozatai is, aki szerint "többet ér egy idejében elküldött távirat, mint a Bell-féle telefonnal való minden próbálkozás". Bell, Hubbard és Sanders számára azonban fontos volt, hogy valami bevételük is legyen a találmányból, mert hármuk közül egyedül Hubbard rendelkezett tőkével, de annak a nagy részét is elvitte a találmány létrehozása. Hubbard még 1876 őszén megkereste a Western Uniont és felajánlotta, hogy 100 ezer dollárért eladja a találmányt a távíróval foglalkozó cégnek, de William Orton, a cég akkori elnöke nevetve utasította vissza az ajánlatot. "Mit is kezdhetne egy ekkora cég egy elektromos gyerekjátékkal?" kérdezte Hubbardtól, s valószínűleg valóban meg sem fordult a fejében, hogy ezzel élete legnagyobb hibáját követte el.

Lassan azért megtört a jég: az első telefonvonalat 1877. április 4-én helyezte üzembe egy Charles Williams nevű elektromérnök Watson segítségével bostoni lakása és műhelye között. A bevételt még nem hozó példák után májusban egy Emery nevű, Charlestownban lakó férfi húsz dollárt ajánlott fel két telefon bérleti díjaként. Ez volt a világon az első "előfizetési díj", amit valaha is telefonért fizettek. Hubbard ettől kezdve már biztos volt benne, hogy a hatalmas anyagi áldozatok nem viszik csődbe, s Bell, Watson és Sanders társaságában 1877 júliusában megalapította a "Bell Telephone Company" társaságot, a világ első távbeszélő szolgáltatóját. A tulajdonosok azt is megbeszélték, hogy hosszú távon is a bérleti konstrukció mellett maradnak, ami ugyan kisebb bevételt jelent, viszont sokkal nagyobb lesz az igénylők száma. Még ugyanebben a hónapban, 1877. július 11-én Bell és Mabel Hubbard összeházasodtak és hosszú európai nászútra utaztak - természetesen az új találmány társaságában, mert Bell közben Európában is népszerűsítette a találmányát.

A még viszonylag kezdetleges telefon továbbra is csak lassan terjedt, 1878 augusztusáig mindössze 600 készülék talált bérlőre. Úgy látszott, a Bell Company hosszú ideig egyedül marad a piacon, de váratlanul megtörtént a fordulat. A Western Union egyik ügyfele - a Gold and Stock - ugyanis hirtelen úgy döntött, bevezeti a telefont és ezzel egy időben visszamondja meglévő távíró összeköttetéseit. Orton ekkor ébredt rá, hogy alábecsülte a telefont és szinte napok alatt létrehozta az "American Speaking-Telephone Company"-t, melynek két vezető mérnökét Thomas Alva Edisonnak és Elisha Graynek hívták. Sajátos üzletpolitikával léptek piacra: a sebtében kifejlesztett készülékükről kijelentették, hogy ez az "igazi, eredeti telefon", kétségbe vonták Bell elsőségét a találmány tekintetében - és persze az általuk kontrollált piacon igyekeztek döntő sikert elérni.

Bizony, úgy tűnt, hogy a Bell Telephone Company napjai meg vannak számlálva, hiszen a Western Union - hatalmas tőkével a háta mögött - igen gyorsan építette ki a telefonhálózatát. Hubbard azonban pert indított a Western Union ellen a szabadalmi jog megsértése miatt és egy éves kemény küzdelem után a két társaság első pillanatra talán meglepő megegyezésre jutott. A Western Union hajlandó volt elismerni, hogy a telefon feltalálója Alexander Graham Bell és a szabadalom valóban a Bell Telephone Company birtokában van. Ennek megfelelően a Western Union teljes mértékben kivonul a telefon üzletágból. Ugyanakkor a Bell Company kötelezte magát, hogy megvásárolja a Western Union időközben kifejlesztett telefonkészülékét és minden egyes bérbe adott példány után húsz százalékot fizet a Western Unionnak, valamint távol tartja magát a távíró üzletágtól. Az akkoriban a távközlés Magna Charta-jának nevezett megegyezés végül is mindkét fél számára előnyös volt, de a közvélemény úgy értékelte, hogy Dávid győzedelmeskedett Góliát felett. Minden esetre az egyezség aláírásával a Bell Telephone Company vonalainak a száma négy-öt ezerről közel hatvanezerre nőtt, de ami sokkal fontosabb volt a két cég számára: mindketten megőrizték saját fő üzleti területüket.

Később azért további támadások érték Bellt az elsőségét illetően. Felmerültek olyan gondolatok is, hogy Bell a szabadalma 1876. március 7-i átvételekor lefizette a szabadalmi hivatal vizsgálóját, Zenas Fisk Wilbert, s így megnézhette Gray beadványát, ami alapján aztán három nap múlva el tudta készíteni az első kezdetleges, de működő telefont. Ezt eskü alatt tagadta Bell is, Wilbert is, azonban 10 (!) évvel később Wilbert egy affidavit-ban (eskü alatti írásos nyilatkozat) azt vallotta, hogy akkoriban alkoholista volt és nagy szüksége volt a pénzre, így elfogadta Bell ajánlatát és 100 dollárért megmutatta Grey caveat-jának a tartalmát. Az is kiderült azonban, hogy ezt az írásos dokumentumot a Western Union ügyvédei készítették és az élete végén, betegen fekvő Wilbur aláírta ugyan, de egyáltalán nem biztos, hogy tudatában volt annak, hogy mit ír alá. A vádakat egyébként Bell írásban tagadta és más módon is bizonyította, hogy amikről azt állítják, hogy Grey beadványából „lopta”, azokkal a megoldásokkal már jóval korábban kísérletezett és ennek szabadalmi nyomai is voltak. Később támadták azzal is, hogy Johann Philipp Reis (1834-1874) már 1862-ben működő telefont mutatott be és Bell ezt a gondolatot lopta volna el. Ezzel csak az volt a baj, hogy Reis készüléke eleve nem vihetett át több frekvencián hangokat, hiszen működésének az alapgondolata az volt, hogy egy adott frekvencián ki-be kapcsolja az áramkört, ezzel a módszerrel azonban nem lehet emberi beszédet továbbítani. Antonio Meucci (1808-1889) is perbe szállt az elsőségért Bell-lel szemben, de Meucci halála miatt bírósági döntés már nem született. Az USA Képviselőháza a 107-ik kongresszusán 2002. július 11-én ugyan megszavazott egy határozatot Antonio Meucci munkásságával kapcsolatosan, amit sokan úgy interpretálnak, hogy ezzel eldőlt, Meucci a telefon – vagy ahogy ő nevezte, a teletrofono – feltalálója, de ez megint csak nem igaz így. A határozat mindössze annyit mond ki, hogy „elismerik Antonio Meucci életét és eredményeit, valamint a telefon feltalálásában végzett munkáját”. Az elsőség kérdésében tehát itt sincs állásfoglalás, ráadásul Meucci állítólagos készülékéről semmit sem tudunk.

Alexander Graham Bell egyébként már 1879-ben kilépett a nevét viselő telefontársaság igazgatótanácsából, nem sokkal azután, hogy 1878. május 8-án megszületett első kislánya, Elsie May Bell. Bellt ugyanis nem igazán érdekelték az unalmas üzleti ügyek, ráadásul a sok rosszindulat, féltékenység és pletyka sem az ő világa volt. Egy levelében ekkor a következőket írta: „Torkig vagyok a telefonnal. Egy életre végeztem vele!”. Folytatta viszont a hallássérült iskolák támogatását és továbbra is foglalkozott új találmányokkal. 1880. február 15-én megszületett második lánya is, Mariann Hubbard Bell. Még ebben az évben elnyerte a műszaki tudományok legrangosabb kitüntetését, a Volta-díjat és Franciországban a Becsületrend lovagjává választották. A kitüntetésekért járó pénzből még ebben az évben Washingtonban Charles Sumner Tainterrel közösen megalapította a Volta-laboratóriumot és Irodát, mely aztán több távközlési, hangrögzítési találmány létrehozásában működött közre.

Bell éppen Tainterrel együtt próbálkozott a photophone megalkotásával is, ahol vezeték nélkül, fénysugár segítségével próbáltak meg beszédátvitelt. Bell annyira hitt ennek a sikerében, hogy többször is azt nyilatkozta, hogy ez élete nagy találmánya, negyobbnak tartotta, mint a telefont. Ez ugyan később nem bizonyult jó jóslatnak, de ezzel Bell megalkotta a fény távközlési célokra történő felhasználását, ami manapság az optikai szálak segítségével – persze a photophone-tól teljesen eltérő módon – megvalósult.

1886-ban egyébként birtokot és házat vásárolt Új-Skóciában, Baddeck Bay-ben és itt is létrehozott egy kutatólaboratóriumot, ahol továbbfejlesztette Edison találmányát, a fonográfot, elkészíti a viaszhengerrel működő grafofont. Ennek az eredményeit is felhasználva fejlesztette ki később Emile Berliner a már jól használható gramofont.

1898-ban a találmányok mellett a társasági életben is újra megjelent, ekkor lett a Smithsonian Institution tudományos tanácsának a tagja és a National Geographic Society második elnöke. Ebben a minőségében sokat tett a társaság kiadványának, az 1888-ban alapított National Geographic folyóirat színvonalának az emeléséért, a sokszínűségének a megszületéséért.

Kevesen tudnak róla, de 1908 táján a szárnyashajó kifejlesztésével is elkezdett kísérletezni A HD-4 (Hydrodome number 4) nevű prototípusával 1919. szeptember 19-én világrekordot ért el a 70,86 mérföldes (114,04 km/órás) sebességével, amit aztán Garfield Wood a Miss America nevű motorcsónakjával döntött meg egy évvel később.

Azt is kevesen tudják – és ezt a mértékegység írásmódja miatt nehéz is észrevenni – hogy a hangerősség mértékegysége, a deciBel (dB) is Bellről lett elnevezve és ma már nem csak a hangnyomás mértékegysége, hanem a villamosmérnöki tudományokban is alapvető mértékegység az erősítés, a csillapítás és más, logaritmikus értékek témájában. 

Alexander Graham Bell élete utolsó időszakáig töretlenül alkotott és sok feltaláló munkáját is segítette. Mabel végig kitartott mellette és két lányától összesen kilenc unokája született. Sajnos két fia – akik a lányok után születtek – még pár napos korukban meghaltak, így nem követte további gyermekáldás az életüket. Bell végül az egyre növekvő cukorbetegségének a komplikációi következtében hunyt el 1922. augusztus 2-án Új-Skóciában, az otthonában. Temetése napján – az USA keleti időszámítása szerint délután 18 óra 25 perckor – egy percre az összes telefon elnémult az Amerikai Egyesült Államokban arra az emberre emlékezve, aki ezt a fantasztikus lehetőséget az emberiség kezébe adta. Akkor már több mint 15 millió telefon működött az USA-ban, tehát a találmány valóban óriási sikert futott be még Bell életében.

dr. Bartolits István