A telegráf megszületése után rögtön megszületett a gondolat, hogy a távíróvonalakon milyen jó lenne ábrákat, képeket is átvinni a Morse-jelek helyett vagy mellett. Ha úgy vesszük, ez a telefax iránti vágy volt, amiről a legtöbben azt hiszik, hogy csak jóval a telefon megszületése után lett valóság. A fakszimile átvitelt azonban már a 205 éve, 1815. május 25-én született Giovanni Casellinek sikerült megvalósítania. Az ő születésnapjára emlékezünk élettörténetének, no és persze az általa feltalált Pantelegráfnak az ismertetésével.

Giovanni Caselli Sienában, a Toszkániai nagyhercegségben született 1815. május 25-én (egyes források szerint június 8-án). Tanulmányai elég szerteágazóak voltak, irodalommal, történelemmel, tudományokkal és vallástannal foglalkozott. Fizikai tanulmányait Leopoldo Nobili alapozta meg Firenzében, aki akkor már neves feltaláló is volt. Amellett, hogy Casellit a fizika egyre jobban érdekelte, továbbra is katolikus papnak készült. 21 éves korában, 1836-ban már fel is szentelték.

1841-ben meghívták Pármába, ahol Modena grófja, Luigi Sanvitale fiának lett a házitanítója. 1849-ben azonban részt vett a Cantelli gróf vezette zavargásokban és Párma Szárd-Piemonti Királysághoz való csatolása mellett szavazott. Az osztrák csapatok azonban visszavették Pármát és helyreállították a Bourbonok hatalmát. Az angliai emigrációjából hazatérő III. Károly pármai herceg, aki apjától átvette a hatalmat, megkezdte a leszámolásokat, így Casellinek mennie kellett Pármából. Firenzébe tért vissza, ahol még abban az évben a Firenzei Egyetem fizika professzora lett. Amellett, hogy elektrokémiával és elektromágnesességgel foglalkozott korábbi tanulmányai alapján, elindított egy folyóiratot „La Ricreazione” címmel, mely többek között laikusok számára mutatta be a fizika eredményeit.

Caselli eközben találkozott egy skót mérnök, Alexander Bain próbálkozásaival, aki 1843 és 1846 között kísérletezett egy faximile berendezés létrehozásával. Bain eredetileg elektromos órákkal foglalkozott és az adó- és vevőoldal közötti szinkronizációt is ilyen órákkal igyekezett megoldani, de ez végül is nem járt igazán sikerrel. Ugyancsak megtalálhatta Frederick Bakewell 1851-es képtelegráfjának a bemutatásáról szóló híreket és leírásokat a londoni világkiállításon. Bakewell nem elektromos ingák, hanem szinkronban forgó hengerek segítségével próbálta elérni a rajzok és a kézírás átvitelét. Neki is a szinkronizálás jelentette a fő problémát. Végül is egyik próbálkozás sem hozott használható eredményt, de Caselli elkezdett alaposabban foglalkozni a probléma megoldásával. Ennek eredményeként alkotta meg a pantelegráf gondolatát, melynek a nevét a rajzok másolására alkalmas pantográf és az üzeneteket vezetéken keresztül nagy távolságra eljuttató telegráf szavak vegyülékszavaként képezte (olaszul pantelegrafo).

Az elképzeléseivel sikerült II. Lipót toszkániai nagyherceg érdeklődését felkeltenie, s ennek révén 1857-ben Caselli eljutott Párizsba, ahol Paul-Gustave Froment mérnök segítette a munkáját Léon Foucault, az 1851 híres párizsi ingakísérlet végrehajtójának a javaslatára. Froment műhelyében 1858-ban megszületett a pantelegráf első működő példánya. Ezt a híres francia fizikus, Alexandre-Edmond Bequerel bemutatta a párizsi Tudományos Akadémiának is.

Az elkészült berendezés lelke a szinkronizációt megvalósító szabályozott ütemadó volt, melynek az alapját egy 2 méter hosszú, 8 kg-os inga adta – szinte látszik a megoldáson Foucalt hatása, aki az ingát látta akkoriban a legmegbízhatóbb ütemadónak. Ezt az ingát azonban két-két elektromágnes vezérelte az adó- és a vételi oldalon egyaránt. Ezek az elektromágnesek segítették egyrészt azt, hogy az inga lengése állandósult legyen, másrészt viszont egy kétszeres lengésidejű precíziós ütemadó gondoskodott arról, hogy a szinkronizáció meglegyen a vevő oldallal.


A 8 kg-os súllyal ellátott inga vezérelte a pantelegráf adó- illetve vevőegységét is. Ezek derékmagasságban helyezkedtek el az acél szerkezeten, hogy könnyen lehessen őket kezelni. A berendezés adóoldalán egy 150x100 mm-es, enyhén domború rézlemez található. A rézlemezre kellett felfesteni a továbbítandó rajzot egy erre a célra kevert, elektromosan szigetelő olajfestékkel. A lemez felett egy hídon mozgó érintkező található, melynek a rézlemez felé eső vége egy kicsiny fémseprőben végződik, ami az inga lengésekor végigseper a rézlemezen. Az inga minden egyes lengése után a fémlemez a hídon mozgó érintkező mozgásának a síkjára merőleges irányban kicsit odébb mozdult. A fémseprő így lassan az egész lemezt végigsöpörte. A pantelegráfra két ilyen adóegységet szereltek fel, az egyiket az inga balról jobbra, a másikat a jobbról balra lengése vezérelte.

Az adó rézlemeze az egyik távíróvezetékhez, míg a fémseprő a másik távíróvezetékhez csatlakozott. Ahogy a fémseprő végigsöpört a lemezen, a rajta keresztül vezetett áramkör zárult, amikor a fémseprő a rézlemezzel érintkezett és megszakadt, amikor a szigetelő festéken haladt. Ezeket a jeleket továbbította tehát a pantelegráf a távíróvonalakon a vevő oldali pantelegráf felé.

A vevőoldalon az adóállomáshoz hasonló domború rézlemezre vörösvérlúgsóval – szakszerű nevén kálium-ferricianiddal – átitatott papírlapot erősítettek. A vérlúgsó különleges tulajdonsága, hogy elektromos áram hatására szétbomlik és ennek eredményeképpen egy jól látható vegyület, úgynevezett berlini kék csapódik ki belőle, amely sötét nyomot hagy a papíron. Mivel a vevőkészülék ingája az adó ingájával szinkronban mozog, a rézlap felett lévő hídon mozgó érintkező ugyanúgy végigsöpörte a vérlúgsóval átitatott papírt, mint az adóoldali fémseprő. Az egyik távíróvezetéket a domború rézlemezhez, a másikat pedig az érintkezőhöz csatlakoztatva az adóoldali szövegnek, ábrának megfelelően érkeznek az impulzusok az érintkezőre. Amikor a távíróvezetéken nem folyt áram, akkor az érintkező nem hagyott nyomot a papíron. Amikor viszont a távíróvezetéken áram folyt, akkor a vérlúgsó ennek hatására elszíneződött és sötét nyomot hagyott a papíron. A vevőállomáson tehát a szigetelőfestékkel felfestett ábra negatív képe jelent meg a papírlapon.

Ahogy az adóoldalon, úgy a vételi oldalon is két vevőt szereltek a pantelegráfra, így egyszerre két üzenet rajzolódott ki néhány perc alatt a két vevőberendezésen.

Az egyre jobban tökéletesített berendezést 1860. május 10-én III. Napóleon is megtekintette Froment műhelyében és annyira megtetszett neki a pantelegráf, hogy átviteli vonalat biztosított a kísérletek számára Froment műhelye és a párizsi Obszervatórium között. 1860 novemberében pedig már Párizs és Amiens között kapott lehetőséget Caselli az igazi nagytávolságú kísérletekre. A bemutatón a 140 km-es távon Gioachino Rossini aláírását továbbították a pantelegráfon teljes sikerrel.

Az első rendszeresen működő kapcsolatot Párizs és Lyon között építették ki, az első pantelegram 1862. február 10-én lett feladva. A vasútvonal mellett kiépített kapcsolaton a kereskedelmi szolgáltatás is megindult egy évvel később, majd 1867-ben már Marseille is csatlakozott a rendszerhez. A szolgáltatás díjazásának az érdekessége volt, hogy négyzetcentiméterenkénti díjat állapítottak meg, egy négyzetcentiméternyi szöveg vagy ábra átküldése 20 centime-be került. Időközben törvénybe iktatták Franciaországban, hogy a pantelegráfon átküldött aláírást hitelesnek kell tekinteni. Közben Caselli a szabadalmi védettséget is megszerezte Európában is (E.P. 2532 számon) és az USA-ban is (US patent 37 563 számon) a pantelegráfra, az utóbbit 1863. február 3-án kapta meg.

Időközben Caselli az 1861-es Firenzei Kiállításon sikeres bemutatót tartott II. Viktor Emánuel olasz királynak, azonban további lépések az éppen egyesített Olaszországban nem követték a sikert. A találmány híre az orosz cárhoz, II. Sándorhoz is eljutott, aki a Szentpétervári Palota és Moszkva között épített ki kísérleti kapcsolatot 1864 és 1865 között. Ugyancsak létesült egy négy hónapos időszakra Angliában is egy kísérleti vonal a London-Liverpool szakaszon. Sajnos a találmánynak Franciaországon kívül nem jutott komoly szerep, Angliában az 1864-es válság vetett véget a próbálkozásoknak, s végül Franciaországban is megszűnt a szolgáltatás az 1870-71-es francia-porosz háború miatt.

Az eredeti pantelegráfból több példány is fennmaradt, az egyik a nápolyi Istituto Della Porta épületében van kiállítva, egy másik pedig a római Távközléstörténeti Múzeumban látható, de a müncheni Deutsches Museum is tárol egy példányt. Egy működő 1933-as replika a milánói Leonardo da Vinci Tudományos és Technikai Múzeumban tekinthető meg, ez látható a képen is.

Caselli végül – feladva a találmány további népszerűsítését – 1867-ben visszatért Firenzébe és a közösségi iskolák igazgatója lett. 1891. október 5-én, 76 éves korában itt is hunyt el.

 

 

 

dr. Bartolits István