Egy megemlékezés erejéig visszamegyünk a XVIII. századba, amikor persze még nem beszélhettünk elektronikus eszközökről és mégis egy olyan polihisztor születésnapját ünnepelhetjük, akit a beszédhang-keltés úttörőjének neveznek. Kempelen Farkasról van szó, akit ugyan leginkább az embert rejtő sakkozógép megalkotójaként ismernek a legtöbben, de számos találmánya volt, ami ennél sokkal komolyabb értéket képviselt. Az ő életét és sokoldalú munkásságát mutatja most be az idén 75 éves HTE Kempelen sokkal patinásabb születésnapi évfordulója okán.

Kempelen Farkas 1734. január 23-án született Pozsonyban nemes Kempelen Engelbert császári és királyi kamarai udvari tanácsos és Spindler Anna Rosina fiaként. Születésekor Wolfgangus Francisus de Paula néven jegyezték be, de miután Kempelen Engelbert 1722. július 15-én megszerezte III. Károly magyar királytól az indigenatus-t, magyarul a nemességük honosítását, így az újszülöttnek is kijárt a nemesi Kempelen név. Így lett magyarul nemes Kempelen Farkas, németül pedig Wolfgang von Kempelen. Iskoláit Pozsonyban, majd Győrben Bécsben és Rómában végezte. Elsődlegesen filozófiát és jogot tanult, de a rézmetszést is elsajátította és erősen érdeklődött a matematika és a fizika iránt is.

Miután Bécsben tanult filozófiát és jogot, így utána itt kezdett el 21 évesen dolgozni tisztviselőként. Iskolái befejezése után már nyolc nyelven beszélt, így amikor próbaként rábízták Mária Terézia latinul írt Polgári Törvénykönyvének a német nyelvre történő átültetését, a munkával mindössze három hét alatt végzett. Tisztviselői pályája ettől hamar felívelt, 21 évesen már udvari fogalmazó lett a bécsi udvarban, 23 évesen, 1757-ben udvari kancellár volt és 1759-ben már a magyarországi sóbányák felügyeltével bízta meg az udvar. 1757-ben megnősült, Piani Franciskát, Mária Karolina Ludovika főhercegnő udvarhölgyét vette el feleségül, aki két hónappal az esküvőjük után meghalt himlő betegségben. 1762-ben újra házasodott, ekkor Gobelius Anna Máriát, Endrődy János gróf felesének a társalkodónőjét vette el, akitől két gyermeke is született.

1767-ben Bácska települési kormánybiztosa lett, ahol betelepítette az elnéptelenedett területeket és selyemgyárakat létesített az ipar fellendítésére. Ebben az időszakban kezdett el foglalkozni az emberi beszéd sajátosságaival, a hangképzés alapjaival. Szerkesztett is egy hangkeltő gépet, ami az emberi hangok kiejtésére volt – mai füllel hallgatva többé-kevésbé, de akkoriban csodaszámba menően – képes.

A szerkezet hangképzéséhez egy fújtatót használt, ez helyettesítette a tüdőből kiáramló levegőt. Ehhez csatlakozott egy hangkeltő doboz. melyen két nyílás volt a kezelő két keze számára. A két kéz együttes, koordinált mozgásával lehetett a hangképzést létrehozni. A hangkeltő dobozban egy rezgőnyelv helyezkedett el és néhány mozgatható kezelőszerv. Utána két kis rézcső az orrlyukakat helyettesítette. A kiáramló levegő egy gumiharangon keresztül jutott ki a szabadba, ez felelt meg az emberi szájnak. A rezgőnyelv szolgált a zöngés hangok képzésére, két kezelőszerv a dobozban lévő rezonátorokat vezérelte, míg a harmadik kezelőszerv az „r” hang létrehozásához adott segítséget. A két rezonátor az „f” és „s” hang megszólaltatására szolgált. A „p” és „t” hangok előállításához egy nyomáskiegyenlítő csövet épített be a hangkeltő doboz és a gumitölcsér közé. A zöngés hangképzés során az u.n. orális hangok képzésekor az orrlyukakat helyettesítő rézcsöveket kell lezárni az ujjunkkal, míg a nazális hangok esetén a szájnyílást kell letakarni a tenyerünkkel. A zöngétlen hangok képzésekor mind a szájnyílást, mind pedig az orrlyukakat le kellett zárni. Ekkor a levegő nagy nyomást létesített a hangkeltő dobozban és a szájnyílásban egyaránt és feltöltötte a doboz aljára szerelt pótfújtatót. A rezgőnyelv ilyenkor nem rezgett, mert a levegő nem ment keresztül rajta, az a kiegyenlítőcsövön keresztül töltötte fel a szájüreget és utána a pótfújtatót. A zöngétlen hang akkor szólalt meg, ha hirtelen elvettük a tenyerünket a szájnyílásról.

Mint a fentiekből kiderül, a beszélőgép kezeléséhez kézügyesség és sok gyakorlás volt szükséges, de a lényeg, hogy ezzel Kempelen Farkas felderítette az emberi hangképzés elemeit és megalapozta a későbbi fonetikai kutatásokat is. Egyetlen eredeti beszélőgép maradt fenn a mai napig, ezt a müncheni Deutsches Múzeumban őrzik. Mégis kipróbálhatták a kutatók a beszédkeltő gépet itthon is, mert 2001-ben Nikléczy Péter és Olaszy Gábor fonetikusok a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kutatói Kempelen korabeli könyve alapján elkészítették a beszélőgép replikáját. A könyvet 1791-ben Bécsben adták ki Mechanismus der menschlichen Sprache nebst der Beschreibung seiner sprechenden Maschine címmel. Az elkészült replika a BME „I” épületének az aulájában ma is látható.

Kempelen Farkas a beszélőgép létrehozása mellett számos más területen is munkálkodott. A magyar Kamara, majd a magyar kancellária szolgálatában először a Budai Várpalota átépítését irányította, majd a pozsonyi hajóhíd létrehozásában vállalt szerepet. Elvégezte a budai és a pozsonyi vár vízellátásának a megvalósítását, sőt a schönbrunni szökőkútrendszert is ő tervezte meg. II. József 1784-ben feloszlatta a karmelita rendet és 1786-ban Budán járva meghozta a döntést, hogy a Budai várban lévő volt karmelita templomot és rendházat színházzá kell alakítani. Budán ugyanis nem volt állandó színház korábban, mert akkor alig 23 ezer lakosa volt, így nem volt elképzelhető, hogy az adóikból a színház fenntartható. Ezen II. József korábbi, 1783-as rendelkezése segített azzal, hogy a Magyar Királyi Helytartótanácsot, a Magyar Udvari Kamarát és a hétszemélyes táblabíróságot Pozsonyból Budára helyezte és ennek hatására csapatostól költöztek át a hivatalokok a családjukkal Budára, valamint megjelentek az őket kiszolgáló boltosok, fuvarozók, kereskedők és kocsmárosok. Ettől lett igazán szükség a színházra, de ez egyben segítette azt is, hogy Buda azt el is tudja tartani. A budai várban kialakított Várszínház volt az első budai állandó színház, ami aztán a legutóbbi időkig ebben a funkciójában kiválóan működött.

A Várszínház megvalósításához az akkor már polihisztorként ismert Kempelen Farkashoz fordultak, hogy a részletes terveket, a gépszerkezeteket és a várható költségvetést elkészítse. Így ő dolgozta ki a templom színházzá történő átalakításának a terveit, valamint a klastrom kaszinóvá történő átalakítását. A javaslatot az udvar elfogadta és a kivitelezés vezetésével is Kempelent bízták meg, tehát afféle korabeli projektmenedzserként is bemutatkozott.

Figyelemre méltóak voltak a technikai, finommechanikai találmányai is. Ennek az alapjait még az 1769-ben készített sakkozógépével vetette meg, melyet eredetileg Mária Terézia szórakoztatására gondolt ki, de sikere később messze túlmutatott az egyszerű szórakozáson. Egyes leírások szerint, amikor Pelletier, a híres francia gépezetépítő az udvarnál járt, akkor Mária Terézia Kempelen Farkas kíséretében meglátogatta a bemutatót, ahol Pelletier a mágnesek trükkjeivel kápráztatta el az udvart. Mária Teréziának tetszett a bemutató és a végén megkérdezte Kempelent, tudna-e hasonló szerkezetet létrehozni. Erre Kempelen egy sejtelmes mosoly kíséretében annyit válaszolt, hogy ennél sokkal különb szerkezettel tudja megörvendeztetni a publikumot. A leírás szerint ennek a bemutatónak a hatására hozta létre 1770 körül Kempelen a „sakkozógépet”, kizárólag hasonló szórakoztató bemutatók számára.

A Török névre hallgató masina egy turbános bábuból és előtte egy zárt szekrényen fekvő sakktáblából állt, amin a partikat lehetett lejátszani. A Török nevű bábut egy belső mechanika mozgatta, így az egész úgy tűnt kívülről, mintha a bábu játszaná a sakkpartit, amit valójában a zárt szekrényben ülő, kistermetű sakkjátékos mozgatott. Valószínűleg tükrök segítségével látta a vele játszó játékos lépéseit, de neki is kellett némi fény a mechanika kezeléséhez. Ezt egy mécsessel oldotta meg Kempelen, de hogy a mécses füstje ne keltsen feltűnést, ezért azt a Török pipáján keresztül vezették ki. A finommechanikai bravúrt a lépések érzékelése és a bábu mozgatásának a mechanikai kialakítása jelentette, de hamarosan kiderült, hogy a szemfényvesztésnek nagyon sokan bedőltek és csodájára jártak a szerkezetnek, amit persze Kempelen sohasem fedett fel, bár nem is állította, hogy valóban a bábu döntene a lépésekről. Tényszerűen tehát nem is tudhatjuk, mi volt a valódi megoldás, mert Kempelen halála után a Török Amerikába került és 1854-ben Philadelphiában egy tűzvészben megsemmisült. Addig azonban olyan nagyságok is játszottak ellene, mint Napoleon, II. Frigyes porosz király, Edgar Allan Poe vagy Benjamin Franklin – és rendre vesztettek.

Nos, ez a szerkezet már jól mutatta Kempelen finommechanikai képességeit, erre alapozva pedig 1772-ben domború betűs billentyűzettel írógépet készített a vak bécsi zongoristaművész, Paradis Teréz számára, nyomtatógépet szerkesztett a vakok oktatásához, de készített nyomdai szedőládát is és mozgatható betegágyat a himlőben megbetegedett Mária Terézia számára.

Később új találmánya volt a gőzkondenzátorral tervezett gőzgép, amelyet Bécsben a Stubertornál állítottak fel. Buda vízellátásnak a javítására vízemelőt tervezett két szivattyúval. Ezeket a lóhajtásos szivattyúkat a mai Várkert Bazár területén működtette. Megszerkesztette a gőzturbina kezdetleges változatát és ezt 1788-ban találmányként be is nyújtotta II József császárnak. Terveket készített egy Száva-Adria-csatorna létrehozására is.

A természettudományok mellett Kempelen a színházi világ felé is nyitott volt, több művet is alkotott élete során. 1767-ben Krisztina hercegnő és Albert herceg pozsonyi látogatásán Kempelen vígjátékát, a Varázskönyvet adták elő, 1781-ben pedig Bécsben mutatták be a Nationaltheaterben az Androméda és Perszeusz című melodrámáját, amihez Anton Zimmermann írta a zenei betéteket.

1798-ban – negyvenhárom éves szolgálat után Kempelent nyugdíjazták és megkapta a Szent Római Birodalom Lovagja címet. II. Ferenc császárnál azonban – vélhetően a jakobinus kapcsolatai miatt – később kegyvesztett lett és a császár megvonta tőle az uralkodói járulékot. Így káprázatos életútja ellenére is szegénységben élte élete végét, amit Bécs külvárosában, Alservorstadtban töltött. Itt is érte végelgyengülés következtében a halál 1804. március 26-án. Sírjához sem zarándokolhat el ma már senki, mert a Währingi temetőben nyugodott, amit a 19. század közepén felszámoltak. Egyes leírások szerint sírkövére Horacius idézetét vésette: non omtis moriar, azaz nem halok meg egészen. Így 220 évvel a halála után már állíthatjuk: a sírfelirat beteljesedett, Kempelen Farkas neve ma is közismert.

dr. Bartolits István